Egy gazdag, sikeres nő lehetőséget kap, hogy új életet adjon egy pincérnek, miután az évekkel korábban ingyen vacsorát adott neki és az apjának, amikor éheztek.
Jean Earl akkor fedezte fel a hivatását, amikor apjával meglátogatta a város legjobb gourmet éttermét. Ez több okból is rendkívüli alkalom volt.
Egyrészt, ekkor volt a tizenharmadik születésnapja, másrészt pedig egy rendkívüli kedvességnek volt tanúja, egy olyan gesztusnak, amelyre egész életében emlékezni fog. Jean nem gondolta volna, hogy eljön az a pillanat, amikor abban a helyzetben lesz, hogy meghálálja ezt a kedvességet, de húsz évvel később mégis megtette.
Jean álma az volt, hogy séf legyen, ezért 20 éves korában Franciaországba utazott, hogy megtanuljon főzni abban az országban, ahol a világ leghíresebb konyhája van. Tizenkét év után a legjobbak közé tartozott, és ekkor tért vissza az Államokba.
Jean egy New York-i csúcsétteremben vállalt munkát, ahol hamar híre ment, mint a város egyik legötletesebb és legképzettebb séfje, de az volt az álma, hogy hazatérjen Washington DC-be.
Édesapja öregedett, és Jean a közelében szeretett volna lenni, így miután nyolc éven át a Nagy Almában csemegézett, elfogadta az egyik legjobb washingtoni étteremvezető ajánlatát.
Mesés fizetést, az étterem 30%-os tulajdonjogát és teljes kreatív szabadságot kínáltak Jean számára, és mindennek tetejébe a szerződéshez egy olyan projektet is csatolt, ami Jean számára saját tévéműsort és országos hírnevet biztosítana.
Ez volt minden, amiről Jean valaha is álmodott. Elrepült Washingtonba, és mindent elmondott az apjának. “És én itt leszek veled, apa! Ahogy te is itt voltál nekem!”
Bob Earl könnyes szemmel csókolta meg lánya kezét. “Nagyon büszke vagyok rád..” – mondta. “Azok után, amin keresztülmentünk, ki hitte volna, hogy te leszel a világ legjobb szakácsa?”
Jean felnevetett. “Nem akarok a világ legjobb szakácsa lenni, apa” – mondta. “Elég nekem Washington DC!”
Másnap Jean elindult a találkozóra, ahol aláírta volna azt a szerződést, ami minden álmát beteljesíti. Az Uber kitette az új étterem helyszínénél, de ahogy kiszállt a kocsiból, megpillantott egy zöld napellenzőt.
“Ezt ismerem!” – kapkodta a fejét. “Az a hely a sarkon…”
A sofőr felsóhajtott. “Régen az volt a város legjobb étterme” – mondta. “A szenátorok és az elnökök ettek ott, de néhány éve meghalt a tulaj, és azóta lejtmenetben volt.”
Jean megköszönte a sofőrnek, de ahelyett, hogy a megbeszélésére indult volna, átment a régi étterem felé, amelynek kopottas zöld napellenzőjén a Fargonetti’s felirat volt olvasható. Belökte az ajtót, és előtörtek az emlékei.
Jean anyja meghalt, mikor még csak tizenegy éves volt, és az apja küzdött, hogy a családot talpon tartsa. Bob depresszióba zuhant. Elvesztette a szerkesztői állását, és kénytelen volt szabadúszóként dolgozni.
A pénz nagyon kevés volt. Jean ekkor kezdett el kísérletezni anyja fűszereivel, hogy ízesítse a szűkös ételeket.
Amikor Jean tizenhárom éves lett, Bob asztalt foglalt a Fargonetti’s-ben, a főváros legjobb és legdivatosabb éttermében. Jean el volt ragadtatva! Jól tudta, hogy apja hónapokig spórolt erre.
Leültek az asztalukhoz, és Jean izgatottan olvasta az étlapot. “Nem is tudom, mit válasszak!” – kiáltotta. “Te mit kérsz, apa?”
Bob megrázta a fejét. “Nem vagyok éhes, kislányom, sokat reggeliztem” – mondta. “Ez mind a tiéd!”
Mikor a pincér megérkezett, hogy felvegye a rendelésüket, Jean azt mondta: “A Tournedos Dianne-t és a homárlevest kérem!”
“Nagyon jó választás, asszonyom” – mondta a pincér, majd Bobhoz fordult. “És önnek, uram?”
“Ó” – kiáltott fel Jean. “Apa buta volt! Hónapok óta spórolt, hogy ide jöjjünk ebédelni, és most elrontotta az étvágyát a reggelivel!”
A pincér gyors pillantást vetett Bobra, és látta, hogy a férfi elpirul. Azonnal tudta, hogy mi folyik itt. Bobnak elég volt Jean ebédjére, de a sajátjára nem. A pincér, a neve Carl Bader volt, odament Fargonetti úrhoz.
“Elnézést, uram” – mondta. “Itt van ez a kislány és az apja. Hónapok óta spórolt, hogy elhozza ide a lányt a születésnapjára, de nem engedheti meg magának, hogy rendeljen valamit… Nem bánná, ha a jövő heti fizetésemből fizetném ki az ebédjüket?”
Fargonetti úr megrázta a fejét. “Nem, erről szó sem lehet, Carl, az ebédet a ház állja! Menjen a szakácshoz, és mondja meg neki, hogy azt akarom, hogy azt kapják, amit a múlt héten az elnök, és süssön nekik egy születésnapi tortát!”
Jean és Bob már több mint egy órája ültek és vártak, és megdöbbentek, amikor nem egy, hanem ÖT pincér vonult be egy sor ínyenc fogással.
“Az ebédet a ház állja, Fargonetti úr üdvözletével” – mondta Carl, és Jeanre kacsintott. “Jó étvágyat!”
Bob és Jean számára ez egy nap étkezés volt, és a csúcson ért véget, mikor maga a séf hozott be egy csodálatos, gyertyákkal lángoló tortát. Apa és lánya a felhők felett jártak, amikor kisétáltak.
“Jean” – mondta Bob boldogan. “Van egy olyan érzésem, hogy megfordult a szerencsénk!”
És így is lett! Másnap Bobot felhívta az egyik régi barátja, és munkát ajánlott neki egy új magazinnál, és Jean úgy vélte, hogy a Fargonetti’s tette lehetővé az egészet. Ekkor határozta el, hogy szakács lesz!
Húsz évvel később a régi étterem kopottasnak és szomorúnak tűnt, de Jean azonnal felismerte a pincért. “Carl?” – kérdezte örömmel. “Carl Bader?”
A férfi meglepettnek tűnt. “Igen, asszonyom” – mondta. “Miben segíthetek?”
“Húsz évvel ezelőtt a tizenharmadik születésnapomra jöttem ide” – magyarázta Jean. “Beszélt Fargonetti úrral, és ő egy csodálatos ebédet adott nekünk ajándéka. Annyira örülök, hogy van alkalmam megköszönni!”
Carl elmosolyodott. “Igen, emlékszem rád!” – mondta. “Sajnos már nem vagyunk olyan népszerűek, mint régen. Tudja, Fargonetti úr öt évvel ezelőtt elhunyt, és rám hagyta az éttermet.”
“Megígértette velem, hogy fenntartom, és meg is próbáltam, de… nem könnyű! A séfünk elment, visszament Franciaországba, és az utód, akit felvettem, egy katasztrófa volt. Jelenleg én vagyok az üzletvezető, a pincér és a takarító… nem tudom, hogy sokáig nyitva tudom-e tartani az ajtókat.”
Jean Carlra meredt, és egy zseniális ötlet kezdett formát ölteni a fejében. “Szakács vagyok” – bökte ki. “Megváltoztatom a Fargonettit! Tegyük meg Fargonetti úrért!”
Carlnak tátva maradt a szája. “Szakács? Tényleg?”
“Igen” – mondta Jean. “Jean Earl vagyok.”
“De hiszen híres vagy!” – zihált Carl. “Nem engedhetem meg magamnak!”
“Nincs szükségem a pénzre” – mondta Jean.
Jean visszautasította a neki felajánlott jövedelmező szerződést, és a Fargonettinél kezdett dolgozni. Egy éven belül a régi étterem teltházas volt, a hírességek várólistáival.
Egy nap Carl egy borítékkal a kezében odajött Jeanhez.
“Jean”, mondta. “Megígértem Mr. Fargonettinek, hogy soha nem adom el, de azt nem ígértem meg neki, hogy nem adom el az éttermet”.
Carl átnyújtott Jeannek egy dokumentumot, amely a Fargonetti’s 50%-os tulajdonjogát adta neki, az étteremét, amely megváltoztatta az életét, és amely most a jövőjét jelentette.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Egy kedves gesztus megváltoztathat egy életet, és jó dolgokat hozhat az utadba. Carl Jean és az apja iránti kedvességét évekkel később viszonozta, amikor a lány a megmentésére sietett.
- A legjobbat kell adnunk a gyermekeinknek. Bob eltökélte, hogy a legjobbat adja Jeannek, és ez arra késztette, hogy ő is ugyanezt adja másoknak.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
