Elvittem a vőlegényemet a szüleimhez, és anyukám nem tudta megállni, hogy ne nézzen rá furcsán. Aztán elkezdett kérdezősködni. Azt hittem, hogy nem kedveli őt, de az igazság ennél sokkal rosszabb volt.
“Anya, apa, ő Ken, a vőlegényem!” – mondtam vidáman, amikor a szüleim kinyitották az ajtót, és beengedtek minket. Ez volt az első alkalom, hogy találkoztak vele az eljegyzésünk óta. Körülbelül egy éve jártunk, amikor Ken feltette a kérdést.
Ezért először én vittem el a szüleimhez. “Jó napot, Mr. és Mrs. Stradlater! Örülök, hogy megismerhetem önöket. Gyönyörű a házuk” – tette hozzá Ken. Megrázta anyám kezét, és ő megdermedt a helyén.
“Én is örülök a találkozásnak, Ken. Kérsz valamit inni?” – mondta apám, amikor anya nem válaszolt. Elsápadt, és feszülten nézett Kenre.
“Anya?” – kérdeztem tétován. Rám se nézett.
“Carla, hoznál Kennek és Lindának egy kis teát?” – ekkor anya felriadt a transzból, és megmozdult.
“Á, igen. Örülök, hogy megismerhetlek, Ken. Előkészítem az italokat” – mondta, és a konyhába ment. Ken megkérdezte, hogy minden rendben van-e, én pedig biztosítottam róla, hogy igen. De őszintén szólva már nem voltam benne biztos.
Anya teát hozott, és egy darabig beszélgettünk a nappaliban. Aztán felszolgálta a vacsorát, és elkezdett mindenféle kérdéseket feltenni Kennek. “És milyenek a szüleid?”
“Eléggé átlagos emberek. Pont úgy nézek ki, mint az apám” – mondta Ken udvariasan. De anya elkezdett még több kérdést feltenni neki az apjáról és az életéről. Ken mindegyikre válaszolt, de kezdett kényelmetlenül érezni magát.
Nem bírtam tovább. “Anya, mi folyik itt? Van valami mondanivalód? Mert teljesen furcsán viselkedsz Kennel” – mondtam neki.
Hirtelen könnyek gyűltek a szemébe. “Sajnálom. Ken, az apád Ethan Whitfield?” – kérdezte.
“Igen. Ismeri őt?” – apa és én várakozóan néztünk anyára, de először nem tudott megszólalni.
“Carla, mi folyik itt? Miért sírsz?” – csodálkozott apám. Teljesen tanácstalanok voltunk.
“Ó, Troy. Nem emlékszel Ethanra? Évekkel ezelőtt meséltem neked róla…”
“Á, igen, az a… ó… ó!” – motyogta apa, és úgy nézett ki, mint akinek épp most volt egy megvilágosodása.
“Jobb, ha valamelyikőtök elmondja, mi folyik itt és most. A frászt hozod rám!” – kiáltottam.
“Honnan ismeri az apámat?” – kérdezte Ken zavartan és sebezhetően.
Anyám összeszedte magát, és beszélni kezdett. “Ethan a barátom volt a főiskolán. Fiatalok és ostobák voltunk. Én… terhes lettem a végzős évem alatt. Ethan már leérettségizett, és egy másik államba akart költözni” – kezdte.
“Ne..” – mondtam, amikor rájöttem, hogy mit akar mondani.
“Ethan és én szakítottunk. Soha nem beszéltem neki a terhességemről. Aztán találkoztam Troyval, és összeházasodtunk. Nagyon sajnálom, Linda” – folytatta anya.
“Szóval apa nem a biológiai apám?” – mondtam lélegzetvisszafojtva. “Ez azt jelenti, hogy Ken és én féltestvérek vagyunk.”
“Nem hiszem el, hogy ezt sosem mondtad el nekem, Carla. Linda, ne aggódj. Lehet, hogy nem én vagyok a bioapád, de mindig az apád leszek!” – mondta apám meggyőződéssel. Sírtam és megöleltem őt.
“Ez nem lehet igaz! Talán csak véletlen egybeesés” – tette hozzá Ken. De én tudtam, hogy anya igazat mond.
“Ken, amikor kezet fogtunk, láttam egy anyajegyet a karodon. Ethan-nek is volt egy, és nektek ugyanaz az arcotok. Ez hihetetlen. Ezért fagytam le” – folytatta anya.
Ránéztem Kenre, a férfira, akit szerettem, és megszakadt a szívem, tudván, hogy nem lehetünk együtt. Apám szidta anyámat, amiért ennyi év után sem mondta el neki az igazat.
“Miért titkoltad el ezt előlem?” – kérdezte tőle.
“Féltem. Annyira sajnálom” – válaszolta anya.
“Az ilyen titkok MINDIG kiderülnek, Carla. De különösen nem hazudhatsz a férjednek” – folytatta apa. “Ha ez másképp derül ki, tönkretehette volna a kapcsolatunkat. De most már a lányunk eljegyzését is tönkretetted.”
“Bármit megteszek, hogy jóvá tegyem” – könyörgött anya. Tudtam, hogy apa előbb-utóbb megbocsát neki, de vissza kell szereznie a bizalmát.
“Amit mondasz, az azt jelenti, hogy Linda és én nem lehetünk együtt, mert rokonok vagyunk” – mondta Ken nyugodtan. “De meg kell bizonyosodnunk róla. Csináltassunk DNS-tesztet.”
Mindannyian beleegyeztünk, és a következő alkalommal elvégeztettük. Szorítottam az ujjaim, remélve, hogy nem igaz. De anyának igaza volt. Ken és én féltestvérek voltunk. Ez volt életem legfájdalmasabb időszaka. Szakítottunk, de a szívfájdalom után is barátok maradtunk, amennyire csak tudtunk.
Szerettem volna neheztelni anyámra, amiért nem mesélte el ezt korábban, de talán, a végkifejlet ugyanez lett volna. Így hát megbocsátottam neki, és apám is megbocsátott. Végül tovább léptem az életemmel, és Ken is így tett. De soha nem felejtettem el őt.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Az igazság mindig kiderül. Carlának el kellett volna mesélnie a lányának a múltjáról, és talán a kapcsolat sem jött volna létre, ha többet tudnak egymásról.
- A megbocsátás isteni dolog. Linda megbocsátott az édesanyjának, amiért nem beszélt neki a múltjáról, mert nem tudta volna megjósolni ezt a végkifejletet.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
