Egy szegénység határán lévő fiú kénytelen eladni néhai nagyapja holmiját, de a csocsóasztalt annak ellenére sem hajlandó eladni, hogy 5000 dollárt ajánlottak érte. Később rájön, hogy az asztal nem hétköznapi; valamit elrejtettek benne.
Dylan boldog kisfiú volt, amíg a nagyapja egy éjszaka szívrohamban meg nem halt. Finoman szólva is megtörte Dylant, hogy Ronald nincs többé.
Ronald volt minden, ami Dylannek volt. A szülei évekkel ezelőtt meghaltak egy autóbalesetben, és azóta Ronald nevelte őt. Ki gondolta volna, hogy az élet őt is elveszi tőle?
Ronald halála után Dylan nem tudta, mit tegyen. Mindössze 15 éves volt, és az egyetlen rokon, aki befogadta, nem volt különösebben kedves hozzá. Így Dylan úgy döntött, hogy felépíti a saját életét, és kilép a zűrzavarból. De volt két probléma: fiatal volt, nem tudta, hogyan működik a világ, és csak 20 dollár volt nála.
Ha Dylan nem volt hajlandó a gyámjával élni, akkor nevelőszülőkhöz kerülne, amit nem akart, és ha továbbra is az úgynevezett családjával élne, akkor sok mindenben kompromisszumot kellene kötnie, többek között a legszükségesebb dolgokban is. Dylan tehát megtalálta a módját, hogy segítsen magán: pénzt keresni! És Ronald segített neki ebben!
Ronaldnak hatalmas régiséggyűjteménye volt a garázsában. A múlt relikviáinak gyűjtése volt a hobbija, és a legtöbbjük nagyon értékes volt.
“Rengeteg drága régiség van nálam, amelyek segítenek neked megélni, Dylan” – mondta Ronald. “Azonban rajtad múlik majd, hogy a pénz vagy a nagyapád emlékei értékesebbek-e számodra.”
Akkoriban Dylan megvonta a vállát, és azt mondta: “Ugyan már, nagypapa! Tudod, hogy téged szeretlek a legjobban, és soha semmire nem cserélném el a dolgaidat!”
De nem tartotta be az ígéretét. Kapcsolatba lépett néhány vásárlóval az interneten, és garázsvásárt szervezett Ronald holmijából, hogy pénzt keressen.
A vevőket lenyűgözte a gyűjtemény, és mivel Dylan még fiatal volt, néhányan kihasználták a naivitását, és aprópénzt ajánlottak neki a nagyszerű darabokért.
“Száz dollár, és fogadok, hogy ez az óra jó üzlet, fiam!” – mondta neki egy férfi. Meg akarta venni azt a zsebórát, amelyet Ronald apja hagyott rá, és amely néhány évvel ezelőtt 200 dollárba került.
“Ez túl kevés, uram. 200 dollárnál kevesebbért nem adom!” – mondta Dylan.
A férfi nevetett. “Akkor csóró maradsz! Senki sem fogja megvenni, ha továbbra is ilyen ostoba árakat kérsz!”
Dylan felsóhajtott. “Rendben, akkor 150 dollárért megkaphatja. Ennél egy dollárral sem kevesebb, kérem! Szükségem van a pénzre!”
A férfi elvigyorodott. “Fel a fejjel! 150 dollár! Elfogadom.”
Dylan elfogadta a pénzt, és éppen át akarta adni az órát a férfinak, mikor valaki megszólította.
“4000 dollár a csocsóasztalért!” – mondta a hang. “Elviszem!”
Az asztal nem volt eladó. Dylan soha nem adná el, hiszen ez emlékeztette őt a legjobban Ronaldra. De 4000 dollár hatalmas összeg volt! Ez nagyon nagy segítség lenne!
“5000 dollár!” – ajánlotta a férfi. “Ez egy nagyszerű ajánlat. Ugyan már! Ez az asztal egy limitált példányszámú modell, és én gyűjtöm az ilyeneket!”
“De… ez a nagyapára emlékeztet” – motyogta Dylan. “Én – én nem eladó!”
Hirtelen Dylannek eszébe jutott, hogy amit csinál, az nem helyes. Az összes eladásra kínált tárgy, köztük Ronald órája, a bélyegek és a csocsóasztal, sok emléket hordozott..
Dylan és Ronald gyakran csocsóztak, különösen akkor, mikor Dylan levertnek vagy zaklatottnak érezte magát. Közben megosztották egymás gondjait, és Dylan pillanatok alatt mosolygós lett.
Dylan szemei könnybe lábadtak, ahogy felidézte ezeket az emlékeket. “Sajnálom, nagypapa! Hogy választhattam a pénzt helyetted?” – átkozta magát.
“Nem adom el” – mondta a férfinak. “Sajnálom, de nem adok el belőle semmit. Az vásár véget ér.”
A vevők morogtak, amikor Dylan megkérte őket, hogy távozzanak, de büszke volt rá, hogy nem dőlt be a pénznek.
Miután mindenki elment, Dylan a csocsóasztal mellett állt, és a könnyei nem szűntek meg hullani. Forgatni kezdte a rudakat, és sírt, ahogy eszébe jutott Ronald. Ronald halála óta Dylan hozzá sem nyúlt az asztalhoz. Hirtelen furcsa zajt hallott az asztal felől, és megijedt.
Dylan kíváncsian vizsgálgatni kezdte az asztalt, és egy különös dudort érzett. Két ujjával megkopogtatta a felületet, ami furcsa hangot adott, ezért megpróbálta eltávolítani a játékfelületet. És legnagyobb megdöbbenésére és meglepetésére könnyedén felpattant.
Dylan dermedten állt, mikor látta, hogy az asztal nem közönséges. Benne volt Ronald rejtekhelye – százezer dollárt és egy tőle származó üzenetet tartalmazott.
“Ha ezt felfedezted, akkor már régen csocsózhattál. Ez arra utal, hogy feldúlt vagy. Ne légy ilyen. Emlékszel, hogy megkérdeztem, mi az értékesebb: én vagy a régiségek? Örülök, hogy nem adtad el, hanem inkább megtartottad. Ez a jutalmad érte.”
Dylan könnyei nem szűntek meg hullani. “Köszönöm, nagyapa” – volt minden, amit mondani tudott.
Később a pénzből Dylan restauráló berendezéseket vásárolt, és Ronald garázsát műhellyé és mini múzeummá alakította át. Ahogy híre ment a városban, hogy műhelyt nyitott, a lakosok elkezdték behozni régi műtárgyaikat, ami segített neki pénzt keresni.
Dylan nem volt szakértő, de sokat és gyorsan tanult, miközben restaurált és megjavított néhányat a Ronald garázsában lévő régiségek közül. És büszke volt arra, hogy végül sikerült megőriznie nagyapja gyűjteményét.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Pénzzel soha nem lehet megvásárolni a család szeretetét és melegségét. Dylan nem tudta rávenni magát, hogy pénzért eladja a régiségeket, amikor a hozzájuk kapcsolódó értékes emlékekre gondolt.
- Szánj időt arra, hogy értékeld a nagyszüleidet; sokunknak nem voltak. Dylan restaurálta Ronald régiségeit, és a gyűjteményből egy mini múzeumot indított az iránta érzett szeretetből.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
