Egy nő, akit születésekor elhagytak, elindul, hogy megtalálja biológiai szüleit, de mikor végül rájuk talál, csak az apja jelenik meg a találkozóra. A nő értetlenül áll az előtt, hogy az anyja miért nem hajlandó látni őt, mígnem az apja valami megdöbbentő dolgot fed fel.
Isten nem áldotta meg Eric és Christine Jenkins-t egy gyerekkel, ezért a házaspár az örökbefogadás mellett döntött, és így került az életükbe a kis Hope.
Christine és Eric mindössze három hónapos korában fogadta örökbe Hope-ot. Hope vér szerinti szülei Lily-nek nevezték el, és csecsemőként egy levéllel és a fényképükkel együtt egy kórházban hagyták magára.
Christine és Eric soha nem tudta meg, mi állt a levélben, mivel nem voltak hajlandóak átvenni az árvaház igazgatójától.. Az első pillanattól kezdve saját gyermeküknek ismerték el Hope-ot, és nem akartak a múltján rágódni.
Mikor azonban Hope tízéves lett, a dolgok kezdtek kicsúszni Eric és Christine kezéből, amikor Hope biológiai szülei, Sandra és Andrew hirtelen kapcsolatba léptek velük…
“Most mit tegyünk? Mit akarnak tőlünk ennyi év után?” Christine meg volt rémülve, miután megkapta Andrew üzenetét.
“Mit tehetünk? Egyedül fogunk szembenézni velük. Nem akarom, hogy Hope belekeveredjen ebbe az egészbe!” jelentette ki határozottan Eric.
“De drágám, ők Hope szülei” – érvelt Christine. “Nem hiszem, hogy helyénvaló lenne, ha megtagadnánk tőle a jogot, hogy megismerje őket!”
“Miért nem? Árulj el nekem valamit… Miért kell elnézőnek lenned velük szemben, Christine, amikor a saját lányukkal sem törődtek? Nem emlékszel, hogy Hope-ot születésekor elhagyták? Nem engedem őket a lányunk közelébe! Legalábbis addig nem, amíg be nem tölti a tizennyolcadik életévét”
Christine sóhajtott, mélyen legbelül tudta, hogy Eric nem tévedett, és végül is egyetértett a döntésével, hogy egyedül találkozzanak Hope szüleivel.
Egy héttel később, amikor a pár megérkezett az étterembe, ahová Andrew szervezte a találkozót, meglepődtek. Andrew és Sandra csinosan, de szegényesen voltak felöltözve, de szörnyű állapotban voltak.
Christine és Eric aggódó pillantást váltottak, mielőtt odaléptek hozzájuk. “Jó napot, mi vagyunk Hope szülei, Christine és Eric. Önök…”
Andrew és Sandra könnyes szemmel nézett egymásra, majd Christine-re és Ericre. “Ó! Igen, igen… Az önök Hope … ő a mi lányunk, Lily! De hol van ő? Nem hoztátok magatokkal?” kérdezte szomorúan Sandra.
“Sajnáljuk” – mondta Christine, miközben ő és Eric helyet foglaltak. “Nem tudtuk elérni Hope-ot, mert elfoglalt az óráival. Talán majd máskor szervezünk vele egy találkozót. Szóval, miért akartatok annyira találkozni velünk?”
Sandra a homlokát ráncolta. “Ó, Lily” – suttogta. “Csak találkozni akartunk vele, és elmondani neki, hogy nem szándékosan hagytuk magára. Tulajdonképpen” – szünetet tartott. “Már korábban is szerettünk volna találkozni vele, de eltartott egy darabig, amíg összeszedtük a bátorságunkat… Nem volt más választásunk, mikor elhagytuk, és szeretnénk, ha megbocsátana nekünk. De most úgy tűnik, hogy mi magunk nem fogjuk tudni elmondani neki.”
Christine és Eric látták a pár szomorú arcát, és szörnyen sajnálták őket, de eldöntötték, hogy nem mondanak semmit Hope-nak, amíg nem lesz 18 éves, így egyszerűen megkérték Andrew-t és Sandrát, hogy maradjanak távol az életüktől.
“Lehet, hogy bunkónak tűnök veletek szemben” – mondta határozottan Eric – “de Hope már nem Lily. Ő a mi lányunk! Mi neveltük fel, és úgy döntöttünk, hogy nem mondunk neki semmit, amíg nem elég idős ahhoz, hogy mindent felfogjon!”
Ahogy Eric ezt kimondta, Sandra és Andrew aggódva néztek egymásra. “De hát ő a mi gyerekünk! A mi vérünk! Tudnia kell, hogy a szülei nem szándékosan tették!” vágott vissza Andrew.
“De nem most! Még fiatal, és nem hiszem, hogy ez a megfelelő alkalom” – mondta Eric, majd felállt és elsétált. Christine sajnálta Hope szüleit, és bocsánatot kért. Mielőtt távozott volna, elmondta nekik, hogy támogatja Eric döntését, hogy elmondja az igazat Hope-nak, mikor betölti a 18. életévét. “Szóval kérlek, ne zavarjatok minket többet!” – tette hozzá, mielőtt elsétált.
Teltek az évek, és Hope végül betöltötte a 18. életévét. Itt volt az ideje, hogy megtudja az igazságot, ezért Eric és Christine leültették, és mindent elmondtak neki, többek között azt is, hogy már korábban találkoztak a biológiai szüleivel, de nem engedték, hogy találkozzanak vele, mert azt akarták, hogy elég idős legyen ahhoz, hogy megtudja az igazságot, és aztán eldönthesse, mit akar.
Hope-ot enyhén szólva is megrázta az igazság. “Anya, apa! Mondjátok, hogy ez csak egy vicc!” – mondta, és képtelen volt elhinni, amit hallott. “Hogy lehet, hogy engem örökbe fogadtatok? Anya mélykék szeme az enyém! És apa, én – én vagyok a lányod!”
“Sajnálom, édesem” – mentegetőzött Eric. “De ez az igazság. Van valamink, amit a biológiai szüleid hagytak rád, mikor otthagytak a kórházban…” átnyújtották Hope-nak a levelet és a képet, amit a szülei hagytak rá, és Hope könnyekben tört ki, ahogy elolvasta a levelüket.
Eric és Christine néhány nappal Hope születésnapja előtt meglátogatták az árvaházat, és onnan szerezték be a levelet és képet. Végre le akarták venni magukról a terhet, hogy rejtegetik Hope múltját, de nem is sejtették, hogy ez ellenük fordul.
“GYŰLÖLLEK!” Jelentette ki Hope, amikor befejezte a levél elolvasását. “KI A FENE ADOTT NEKED JOGOT ARRA, HOGY TÁVOL TARTS TŐLÜK?”
“Hope ” – mondta Christine. “Azért tettük, mert vártuk…”
“Arra vártál, hogy idősebb legyek? Rendben! Most már idősebb vagyok, ezért úgy döntöttem, hogy megkeresem őket, és visszamegyek hozzájuk… Felfogtad, hogy azért hagytak magamra, mert nem akarták, hogy az utcán velük legyek? Benne van a levélben! Azért hagytak el, mert jobb életet akartak nekem… De mit csináltatok? Nem engedtétek, hogy találkozzanak velem! Ennyire önzőek vagytok?!”
Christine és Eric megpróbálták elmagyarázni Hope , hogy amit tettek, az az ő érdekében történt, de ő nem értette. Annyira feldühödött, hogy szándékosan egy másik város egyetemét választotta, és a kiköltözés után soha többé nem beszélt a nevelőszüleivel.
Közben nem hagyta abba Sandra és Andrew keresését. Kereste őket a Facebookon, kapcsolatba lépett az árvaházával, és még a nyilvános adatbázisokat is ellenőrizte, de semmit sem talált.
Utolsó mentsvárként egy posztot tett közzé a neten a vér szerinti szülei fényképével. Két évvel később valaki küldött neki egy üzenetet, amelyben azt állította, hogy ismeri a képen látható férfit…
Az üzenet egy vékony, idős férfi fényképét tartalmazta, aki egy boltban dolgozik Hope szülővárosában, és a férfi, aki az üzenetet küldte neki, egy címmel együtt azt írta: “Azt hiszem, a férfi, akit keresel, az alkalmazottam. Peter néven mutatkozott be. Mindig szívesen látlak, hogy találkozz vele! Mellékeltem az üzletem címét. Ő az esti műszakban dolgozik.”
Hope szemei tágra nyíltak, ahogy ránézett a képre! Ez valóban az apja, Andrew volt! Válaszolt az üzenetre, és megkérte a férfit, hogy továbbítsa az üzenetét Peter/Andrew-nak. Ezt írta: “Szia, apa! Én vagyok az, Lily! Annyira örülök, hogy végre megtaláltalak! Holnap ott leszek, hogy találkozzunk. Kérlek, hozd magaddal anyát is! Az üzenethez csatoltam egy kávézó címét. Remélem, hogy ott találkozunk veled és anyával. Nagyon szeretlek!”
Másnap Hope elrepült a szülővárosába, hogy találkozzon a szüleivel. És amikor végre meglátta a szülőatyját, a könnyek folytak az arcán.
“Apa?” – kérdezte, miközben egy asztalhoz lépett, ahol egy vékony, idős férfi ült kopottas ruhában. “Szia, én vagyok az, Lily! Sajnálom, hogy sokáig tartott, amíg eljutottam hozzád!”
A férfi felemelte a fejét, hogy ránézzen, a szemei kikerekedtek. “Ó… Lily, te vagy az? Az én kicsikém…” – sírt, miközben felállt a helyéről, és átölelte a lányt.
“Hol van anya? Látni akarom!” követelte Hope, és Andrew arca leesett.
“Az anyukád?” – kérdezte halkan. “Nem fog tudni találkozni veled, Lily” – sóhajtott fel. “Nem fog…”
“Ennyi év után nem fog találkozni velem? Hogy érted ezt, apa? Mikor először találkozott az örökbefogadó szüleimmel, nagyon izgatott volt, hogy találkozhat velem. Apa, kérlek, mondd meg, hol van az anyukám!” – kérte aggódva.
Andrew felsóhajtott, és megfogta Hope kezét. “Kérlek, foglalj helyet, édesem… Sok mindent kell tudnod.”
Ahogy Lily elhelyezkedett, Andrew elmesélte a történetét, amitől Hope ismét sírva fakadt…
Kiderült, hogy Andrew megváltoztatta a nevét Peterre, miután találkozott Hope örökbefogadó szüleivel. Ez a találkozás megértette vele, hogy a lánya jó kezekben van, mivel Eric és Christine nagyon óvták Hope-ot.
Andrew és Sandra tudták, hogy Hope egy nap megpróbálhatja megtalálni őket, de zavarban voltak, mert magára hagyták lányukat egy kórházban. Ezért új életet kezdtek maguknak, új személyazonossággal, hogy Hope ne találja meg őket. Azt is elárulta, hogy sajnos három hónappal ezelőtt Sandra rákban elhunyt.
“Nagyon szeretett téged, Lily” – tette hozzá Andrew. “Mindketten szerettük, és amint találkoztunk az örökbefogadó szüleiddel, tudtuk, hogy jó helyen vagy. Elnézést kérünk, hogy nem tudtunk jó életet biztosítani neked. Nagyon szegények voltunk, és nem akartuk, hogy olyan rossz életed legyen, mint nekünk…”
“Hidd el, nehéz volt nekünk, hogy nem fordultunk vissza, és nem vittünk el téged, miután otthagytunk a kórházban, de nem volt más választásunk… Sajnálom” – sikerült befejeznie, mielőtt sírva fakadt.
“Semmi baj, apa” – biztosította Hope. “Soha nem hibáztattalak téged vagy anyát semmiért. Dühös vagyok, hogy az örökbefogadó szüleim ilyen sokáig eltitkolták előlem az igazságot! Miattuk nem találkozhattam anyámmal! Ez egyszerűen nem helyes!”
“Jaj, ne, Lily” – mondta Andrew, és letörölte a könnyeit. “Ők azok, akik jó életet adtak neked. Nem fogod elhinni, mennyire imádnak téged. Láttam a szemükben az irántad érzett aggodalmukat és szeretetüket, amikor találkoztam velük. Hidd el… hálás lehetsz nekik. Úgy vigyáztak rád, ahogy anyád és én is vigyáztunk volna rád. Édesanyád halála végzetszerű volt, drágám… Nem tudtuk megakadályozni….”
Miután hallotta, hogy Andrew ilyen elismerően beszél Ericről és Christine-ről, Hope rájött, hogy túlságosan szigorú volt az örökbefogadó szüleivel, és túlreagálta a dolgot. Mindent megtettek, hogy felneveljék, és soha nem éreztették vele, hogy nem az ő vérük.
Hope tudta, hogy rosszat tett, és jóvá akarta tenni. Andrew-t azonban nem akarta hátra hagyni. Hazavitte magával, és elhatározta, hogy bocsánatot kér Eric-től és Christine-től.
“Sajnálom, anya és apa” – mondta, miközben megölelte őket. “Túl durva voltam, és nem gondoltam arra, hogy mennyi mindent tettetek értem. Sajnálom… Apát is hazahoztam magammal, hogy velünk élhessen! Remélem, nem bánjátok.”
“Ó, drágám” – sírt Christine, miközben átölelte a lányát. “Annyira örülünk, hogy visszajöttél! Nincs kifogásunk az ellen, hogy Andrew nálunk maradjon. Ugye, Eric? Elvégre ő az apád.”
Eric bólintott. “Abszolút! Mindig is azt akartuk, hogy te választhasd meg, mit akarsz, Hope. Ezért vártunk addig, amíg nagyobb leszel, hogy mindent elmagyarázzunk!”
“Nagyon köszönöm.. és még egyszer bocsánatot kérek…” mondta Hope, és szorosan megölelte őket.
Ez a nap rengeteg változást hozott Andrew, Hope, Eric és Christine életébe, de a legjobb az, hogy egy családként egyesültek.
Mit tanulhatunk a történetből?
- Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket anélkül, hogy ismernénk az előzményeket. Hope túl gyorsan arra a következtetésre jutott, hogy az örökbefogadó szülei önző okokból eltitkolták előle az igazságot. Nem vette észre, hogy soha nem állt szándékukban elszakítani őt a vér szerinti szüleitől. Csak azt akarták, hogy idősebb legyen, hogy képes legyen önállóan dönteni.
- A családot a szeretet építi, és nem feltétlenül a biológia. Eric és Christine sajátjukként nevelték Hope-ot, és végül teljes szívvel elfogadták Andrew-t.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
