Peter látta nagymamáját sírni, és rájött, hogy kirúgták. Másnap berontott a volt főnöke irodájába, azonban nem ért el semmit. Legalábbis ő ezt gondolta…
“Nagyi! Miért sírsz?” – kiáltott Peter, amint hazaért, és meglátta a nagymamáját. “Mi történt?”
“Sírok? Dehogy! Ez csak az allergia” – próbált hárítani a nagymamája, Susie, és törölgetni kezdte az arcát. De Peter tudta, hogy hazudik.
A tízéves ragaszkodott hozzá, hogy megtudja az igazságot, és a nagymamája végül beadta a derekát. Elmondta neki, hogy kirúgták.
“Hát, azt mondták, hogy ideje nyugdíjba menni… ez olyan, mintha kényszerítenének” – tisztázta Susie.
“Semmi baj, nagyi. Minden rendben lesz” – mondta Peter, és megveregette a nagymamája hátát.
“Nem, drágám. Szükségem van a pénzre. A nyugdíjam nem elég, és az én koromban egy új helyen kezdeni lehetetlen” – magyarázta az idős asszony, és vigasztalásul unokája vállára hajtotta a fejét.
Igaza volt. Susie-nak szüksége volt a fizetésére, hogy fel tudja nevelni Petert. A szülei évekkel ezelőtt meghaltak; ő volt az egyetlen családtagja. De nem is akart többet mondani neki, mint amennyit tudnia kellett. Még gyerek volt. Neki nem kellene a pénz miatt aggódnia.
“Minden rendben lesz” – biztosította Peter, és nem tudta, mi mást mondhatna. De egy ötlet formálódott a fejében, és bármekkora őrültség is volt, de meg akarta próbálni.
***
“Látni akarom Signore urat!” – követelte Peter, amint elérte nagyanyja egykori munkahelyét a belvárosban. Ragaszkodott hozzá, hogy találkozzon a régi főnökével, akit egyszer Susie-val egy családi irodai partin ismert meg.
“Hmmm… ki maga? Signore úr most éppen elfoglalt valakivel. Nem fog találkozni egy kölyökkel, aki csak úgy felbukkan” – válaszolta a titkárnője.
“Akkor majd én magam keresem meg!” – kiáltotta és elrohant.
“BIZTONSÁGIAK!” – hallotta, ahogy a nő kiáltja.
Végig rohant az irodahelyiségeken, figyelte, ahogy az alkalmazottak felállnak, hogy megnézzék, mi ez a felfordulás, de egyikük sem állította meg.
Végül elérte Signore úr irodáját, és berontott. Meglátta az idősebb férfit, és egy másikat, aki vele szemben ült. Mindketten zavart tekintettel fordultak meg, mivel nyilvánvalóan félbeszakította a beszélgetésüket. Drága öltönyük és feszült tekintetük kissé megfélemlítő volt, de Peter kitartott.
“ÚJRA FEL KELL VENNIE A NAGYMAMÁMAT!” – követelte Peter.
“Micsoda? Ki a te… várj, Peter? Susie unokája, ugye?” – mondta az idősebb férfi, és felállt az íróasztalától.
“Igen! Szüksége van erre a munkára! Nem is tudja, milyen nagyszerű nagymama, és tudom, hogy ennél keményebben dolgozót úgysem nem talál!” – kezdte a fiú, és könnyek csordultak ki a szeme sarkából. Folytatta a beszédét, nem hagyta, hogy az öreg félbeszakítsa, miközben elmagyarázta, milyen nagyszerű a nagymamája, és mennyire rosszul tette, hogy kirúgta.
Mielőtt befejezhette volna, Signore úr titkárnője belépett egy biztonsági őrrel, és elkezdték elrángatni. De az öreg főnöknek volt néhány szava a fiúhoz.
“Kölyök, itt volt az ideje, hogy nyugdíjba menjen. Ez a valóság. Ilyen az élet” – mondta, és visszaült.
Petert kikísérték az épületből, és ő még mindig sírva sétált haza. Semmit sem tudott elérni azzal a találkozóval, és a fontosnak tűnő férfiak előtt hülyén nézett ki. Mégis meg kellett próbálnia, és nem bánta meg.
Mikor Peter hazaért, a nagymamája sietett az ajtóhoz. “Peter! Most hívott egy másik cég vezérigazgatója! Holnap lesz egy interjúm! El tudod ezt hinni?!” – mondta az idős asszony. “Igazad volt! Minden rendben lesz. Biztosan megkapom azt az állást! Nagyon keményen fogok dolgozni érte.”
“Mi? De hogyan? Azt hittem, most nehéz felvételt nyerni” – kérdezte a fiú zavartan.
“Igen, így van .. nem tudom, mi történt. Úgy tűnik, a vezérigazgató nagyon szeretne találkozni velem” – mondta Susie.
Másnap Susie elment az interjúra egy másik cég nagyfőnökéhez, akiről tudta, hogy a korábbi munkaadójával üzletelt. Legnagyobb megdöbbenésére a férfi, Johnson úr elárulta, miért hívta fel őt.
“Éppen Signore úrral tárgyaltam, amikor az unokája berontott, és követelte, hogy vegyék vissza.”
“Micsoda?” – Susie tágra nyílt szemmel kérdezte. Természetesen fogalma sem volt róla, hogy ez történt.
“Ó, nem tudta? Elképesztő volt!” – folytatta Johnson úr, és részletesen elmagyarázta az egészet.
A megbeszélés után úgy döntött, hogy Susie adatait az egyik másik alkalmazottól szerzi meg, és felhívta őt. “Azt hiszem, aki ilyen bátor gyereket nevelt fel, annak a csapatomban a helye, függetlenül a korától.”
Susie elmosolyodott, és a szeme könnybe lábadt a szavak hallatán. “Köszönöm, Mr. Johnson. Nem hagyom cserben!” – ígérte.
Mikor hazaért, elvitte Petert a kedvenc éttermébe, hogy megköszönje amit tett és megünnepeljék az új állását.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Támogassuk a családunkat, amennyire csak tudjuk. Péter elhatározta, hogy harcolni fog a nagymamájáért, még ha hiába is. Végül hősies erőfeszítése kifizetődött.
- A kor csak egy szám. Amíg valakiben megvan még a képesség és a tenni akarás a munkához, addig nem szabad “nyugdíjba” kényszeríteni vagy kirúgni csak a kora miatt.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
