Mia édesanyja három hónapig ragaszkodott hozzá, hogy távol maradjon, amíg a házát felújítják. De valami nem stimmelt. Amikor Mia bejelentés nélkül érkezik, az ajtót nyitva találja, a házat kísértetiesen érintetlenül, és furcsa szag terjeng a levegőben. Mia hamarosan egy pusztító titokra bukkan.
A város épp csak ébredezett, amikor végighajtottam az üres utcákon. A kora reggeli fény lágy árnyalatokkal festett mindent, de nem tudtam lerázni a gyomromban ezt a maró érzést. Valami nem stimmelt.
Szorosabban markoltam a kormányt, az ujjaim elfehéredtek. Anya hangja visszhangzott a fejemben, ahogy az emlékeimben újra lejátszódtak azok a sietős telefonhívások és furcsa kifogások. „Ó, drágám, nem tudlak meghívni. A házban nagy a felfordulás a sok felújítás miatt.”
De három hónapja nem láttam őt? Ez nem vallott ránk. Régebben olyan jóban voltunk, mint a tolvajok, ő és én.
Aggódtam, hogy mi változott, miközben egy kereszteződésben vártam. Anya mindig is büszke volt a házra, állandóan felújította és korszerűsítette az otthonunkat. De ez most más volt.
A hangja a telefonban mostanában… mindig olyan fáradtnak tűnt. Sőt, szomorúnak. És valahányszor megpróbáltam rábeszélni, mindig elhárított. „Ne aggódj miattam, Mia. Hogy megy a nagy projekt a munkahelyeden? Megkaptad már az előléptetést?”
Tudtam, hogy valamit titkol előlem, és túl sokáig hagytam, hogy elhallgasson.
Szóval itt voltam, túl korán egy szombat reggel, és átkocsikáztam a városon, mert nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy valami szörnyen rossz.
Ahogy megálltam anya háza előtt, a szívem összeszorult. A kert, ami általában anya büszkesége és öröme, benőtt és elhanyagolt volt. A virágágyásokból gyomok törtek elő, a rózsabokrok pedig úgy néztek ki, mintha hónapok óta nem láttak volna metszőollót.
„Mi a fene?” Motyogtam. Leállítottam a motort, és a kapuhoz siettem.
A bejárati ajtóhoz sétáltam, lépteim visszhangoztak a csendes reggelben. Amikor megpróbáltam a kilincset, az könnyen elfordult. Kinyitottam. Ez egyáltalán nem volt jellemző anyára.
Félelem futott végig a bőrömön, amikor beléptem. Semmi por, vagy építőanyag nem volt a láthatáron. Nyoma sem volt lepedőnek vagy festékesdoboznak. És mi volt ez a szag? Éles és citrusos. A hely túl tiszta volt, túl steril. Mint egy kórház.
„Anya?” Kiáltottam.
Nem jött válasz.
A tekintetem végig pásztázta az előszobát, és egy ismerős fényképen kötött ki az oldalsó asztalon. Mi voltunk rajta a tengerparton, amikor talán hét vagy nyolc éves lehettem. Hézagosan és leégett fogakkal vigyorogtam a kamerába, miközben anya nevetve ölelt hátulról.
Az üvegen ujjlenyomatok voltak, főleg az arcomon. Ez furcsa volt. Anya mindig letörölgetett mindent, mindent makulátlanul tisztán tartott. De ez… úgy nézett ki, mintha valaki sokat, szinte eszeveszetten nyúlt volna a fényképhez.
A hideg futott végig a hátamon.
„Anya?” Újra szólítottam, ezúttal hangosabban. „Itt vagy?”
Ekkor hallottam meg. Halk nyikorgás hallatszott az emeletről.
A szívem hevesen vert, ahogy felmásztam a lépcsőn. A csendet nehéznek éreztem, minden oldalról rám nehezedett. Próbáltam csillapítani a légzésemet, miközben végigmentem a folyosón anya szobája felé.
„Anya?” A hangom most már suttogva jött ki. „Én vagyok az. Mia vagyok.”
Belöktem a hálószobája ajtaját, és a világ mintha megdőlt volna a tengelye körül.
Ott volt, és küzdött, hogy fel tudjon ülni az ágyban. De ez… ez nem lehetett az anyám. Az előttem álló nő törékeny és sovány volt, a bőre fakó a fehér lepedőn. És a haja… ó, Istenem, a gyönyörű haja eltűnt, helyette egy kendő tekeredett a feje köré.
„Mia?” A hangja gyenge volt, alig suttogott valamit. „Nem szabadna itt lenned.”
Megdermedve álltam az ajtóban, az agyam nem volt hajlandó feldolgozni, amit láttam.
„Anya? Mi… mi történt veled?”
Rám nézett azokkal az ismerős barna szemekkel, amelyek most sápadt arcába süllyedtek. „Ó, drágám” – sóhajtott fel. „Nem akartam, hogy így tudd meg.”
Az ágya mellé botorkáltam, és térdre estem. „Mit kellett volna megtudnom? Anya, kérlek, mondd el, mi folyik itt”.
Kinyújtotta vékony kezét, én pedig mindkét kezembe szorítottam. Olyan törékenynek éreztem, mint egy madár csontját.
„Rákom van, Mia” – mondta halkan.
Az idő megállt, és a világom leszűkült arra, hogy milyen száraznak tűnt az ajka, ahogy beszélt, és az üreges érzésre a mellkasomban. Nem kaptam levegőt.
„… az elmúlt hónapokban kemoterápiás kezelés alatt állt” – fejezte be.
„Rák? De… de miért nem mondta el nekem? Miért titkoltad el előlem?”
Könnyek gyűltek a szemébe. „Nem akartalak terhelni téged, édesem. Olyan keményen dolgoztál az előléptetésért. Azt hittem… Azt hittem, egyedül is meg tudom oldani.”
A düh forrón és hirtelen fellángolt bennem. „Egyedül kezeled a dolgot? Anya, a lányod vagyok! Itt kellett volna lennem! Tudnom kellett volna!”
„Mia, kérlek” – könyörgött. „Én csak meg akartalak védeni téged. Nem akartam, hogy így láss engem, ilyen gyengének és…”
„Megvédj?” Félbeszakítottam, a hangom felemelkedett, miközben a könnyeim elhomályosították a látásomat. „Azzal, hogy hazudsz nekem? Azzal, hogy távol tartottál, amikor a legnagyobb szükséged volt rám? Hogy tehetted ezt?”
Anya arca összerándult, és ő is sírni kezdett. „Sajnálom” – zokogta. „Annyira sajnálom, Mia. Azt hittem, hogy helyesen cselekszem. Nem akartam teher lenni.”
Felmásztam mellé az ágyra, vigyázva, hogy ne lökdössem meg túlságosan, és a karjaimba húztam.
„Ó, anya” – suttogtam. „Soha nem lehetsz teher számomra. Soha.”
Sokáig ültünk ott, csak öleltük egymást és sírtunk. Az elmúlt hónapok összes félelme és fájdalma kiáramlott belőlem.
Amikor végre megnyugodtunk, segítettem anyának kényelmesebbé tenni magát, párnákkal támasztva őt. Aztán lementem a földszintre, és mindkettőnknek főztem egy kis teát, miközben az agyamban kavargott mindaz, amit megtudtam.
Visszatérve a szobájába, leültem az ágy szélére, és átnyújtottam neki egy gőzölgő bögrét. „Szóval”, mondtam, és próbáltam egyenletes hangon beszélni. „Mondj el mindent. Az elejétől kezdve.”
És ő megtette. Mesélt a diagnózisról, a sokkról és a félelemről. Hogy hogyan kezdte el azonnal a kezelést, remélve, hogy legyőzi a betegséget, mielőtt még tudnám, hogy valami baj van.
„De olyan gyorsan terjedt” – mondta remegő hangon. „Mire rájöttem, milyen rossz a helyzet, már annyira beteg voltam.”
Újra megfogtam a kezét, és gyengéden megszorítottam. „Anya, hát nem érted? Én szeretlek téged. Mindannyiótokat. Még a beteg részeket is, még a rémült részeket is. Különösen azokat a részeket. Erre való a család.”
Rám nézett, a szemében szeretet és sajnálat keveréke volt. „Én csak… Mindig én voltam az erős, tudod? A sziklád. Nem tudtam, hogyan lehetnék más.”
Könnyeimen keresztül mosolyogtam. „Nos, most rajtam a sor, hogy én legyek a szikla. Nem megyek sehova, anya. Együtt vagyunk benne, oké?”
Bólintott, egy apró mosoly húzódott az ajkára. „Oké.”
Még azon a héten visszaköltöztem anyához. Szabadságot is kivettem a munkából, és minden lehetséges szívességet igénybe vettem, hogy anyának a lehető legjobb ellátást biztosítsam, még akkor is, ha csak annyit tehettünk, hogy a lehető legkényelmesebb körülmények között tartottuk.
Az utolsó napokat együtt töltöttük, történeteket és emlékeket meséltünk, együtt nevettünk és sírtunk. És amikor eljött a vég, én ott voltam mellette.
„Sajnálom, Mia” – suttogta. „Azt akartam… Sosem vittelek el Disneylandbe… Megígértem, hogy elviszlek kempingezni a hegyekbe… Annyi ígéretet megszegtem…”
„Ez nem fontos.” Közelebb húzódtam hozzá az ágyon. „Az számít, hogy mindig ott voltál nekem, amikor szükségem volt rád. Mindig tudtad, hogyan mosolyogtass meg, amikor szomorú voltam, vagy hogyan tegyél mindent jobbá, amikor valamit elrontottam.” Szipogtam. „Nem tudom, mihez fogok kezdeni nélküled, anya.”
A szemei felpattantak, és halványan rám mosolygott.
„Minden rendben lesz, Mia. Olyan erős vagy, az én csodálatos lányom. Annyira szeretlek.”
Átkaroltam, és olyan szorosan átöleltem, ahogy csak bírtam. Nem tudom pontosan, mikor csúszott el, de amikor végül visszahúzódtam, anya eltűnt.
Sokáig ott maradtam, próbáltam megkapaszkodni az utolsó ölelésünk melegében, miközben zokogás gyötörte a testemet, és az utolsó szavait játszottam újra a fejemben. Próbáltam őt magam mellett tartani, bármennyire is lehetetlen volt ez.
Elbúcsúzni anyától a legnehezebb dolog volt, amit valaha tettem. De a világon semmiért nem cserélném el a vele töltött pillanatokat.
Mert végül is ez az, ami a szeretet. Az, hogy megmutatod magad, még akkor is, ha nehéz. Ott lenni, még a legsötétebb pillanatokban is. Szorosan kitartani és soha nem elengedni.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
