Oliver egész életét a katonaságnak szentelte, és a vietnami háborúban is bevetésre került, de a magánéletében nem volt túl sikeres. Aztán kapott egy telefonhívást egy férfitól, aki azt állította, hogy a fia, és felfedezett egy egész sor családtagot, akik létezéséről nem is tudott.
Oliver Brown már 82 éves volt, és bár még mindig jó egészségnek örvendett, az emberek hajlamosak ilyen korban visszagondolni az életükre. Sokat tettem az életemben, de soha nem volt családom, gondolta magában.
Nem igazán bánta ezt. Mindig is az volt az álma, hogy a hadseregben szolgáljon, akárcsak az apja és a nagyapja. Amint betöltötte a 18. életévét, besorozták, és a Georgia állam béli Columbus közelében lévő Fort Benningben képezték ki.
Hamarosan Vietnamba vezényelték, de mikor visszatért, a Nemzeti Gárdához került, és 2004-es nyugdíjazásáig a hadseregben dolgozott. Ahogy idősödött, néha sajnálta, hogy nincs családja.
Azonban hamar elvetette ezeket a gondolatokat, hiszen büszkén és becsülettel szolgálta a hazáját. Emellett csak egyetlen nővel, Sophie-val járt régen. Akkor találkoztak, amikor hazatért a háborúból, és szenvedélyes kapcsolatuk volt.
Mikor Olivert a hetvenes évek közepén áthelyezték a texasi Fort Woltersbe, Sophie nem akart vele költözni, ami miatt kapcsolatuk véget ért, és azóta nem is beszéltek egymással. Egészen addig nem is gondolt rá, amíg egy nap egy furcsa hívást nem kapott.
“Halló?” – vette fel a telefonját.
“Halló! Oliver Brown úrral beszélek?” – kérdezte egy férfi.
“Igen, Oliver Brown Ezredes vagyok. Miben segíthetek?” – kérdezte Oliver.
“Á, igen, Brown Ezredes. Furcsán fog hangzani, de a nevem Daniel Green. Az anyám Sophie Green” – kezdte Daniel. “Ha jól tudom, a hetvenes évek elején járt vele?”
“Sophie…” – suttogta Oliver. “Évek óta nem gondoltam rá. Te vagy a fia? Hogy van?”
“Uram.. Az édesanyám tavaly halt meg” – árulta el Daniel.
“Ó, nagyon sajnálom” – felelte Oliver bocsánatkérően. “Miben segíthetek?”
“Azt hiszem.. maga az apám” – jelentette ki Daniel.
Olivérnek nem voltak szavai. Ez lehetetlen. Sophie elmondta volna, ha terhes lenne. Ugye?
“Halló? Itt van még?” – kérdezte Daniel, hogy megtörje a csendet.
“Sajnálom. Igen, itt vagyok. Én… Biztos vagy benne?” – mondta az idősebb férfi, még mindig küszködve azzal, hogy feldolgozza, amit az imént hallott.
“Néhány hónapja elvégeztem egy DNS-tesztet, és az eredmény szerint 99%-os az esélye annak, hogy Ön az apám. Maga is elvégezte ugyanezt a tesztet, ha jól tudom?”
“Igen. Egy barátomtól kaptam ajándékba. Mindannyiunkat teszteltek, hogy lássuk, milyen betegségektől kell óvakodnunk… De hogy lehetsz te a fiam? Sophie soha nem mondott semmit.”
“Csak a halálos ágyán mesélt önről, és arról, hogyan jött rá, hogy terhes, miután szakítottak és elhagyta az államot. Nem tudta, hogyan érhetné el magát, ezért egyedül nevelt fel minket. Aztán elvégeztük a tesztet abban a reményben, hogy megtaláljuk” – tette hozzá Daniel.
“Várj egy percet. Azt mondtad, hogy ‘minket’. Ki az a ‘mi’?” – Oliver csodálkozott.
“Az ikertestvérem, Anthony. Figyeljen, én még mindig Georgiában élek. Van rá esély, hogy találkozzunk?”
“Persze, Texasba költöztem, mikor Sophie-val szakítottunk. Még mindig itt vagyok. Ide tudsz repülni?”
“IGEN! A héten ott leszünk!” – Daniel azonnal beleegyezett, és befejezte a hívást.
Anthony és Daniel hamarosan Texasba repültek, hogy találkozzanak Oliverrel. Mindent megbeszéltek, és az idősebb férfi bocsánatot kért, amiért nem volt része az életüknek.
De az ikreket nem érdekelte, mert megértették, hogy miért. “Millió év alatt sem gondoltam volna, hogy ez megtörténik. Miután nyugdíjba mentem, megbántam, hogy nem volt saját családom, de korábban nem tudtam elképzelni magam ebben a szerepben” – nyílt meg Oliver a fiúknak.
“Őszintén szólva, tizenévesen gondoltam arra, hogy bevonulok a hadseregbe, de édesanyám arra biztatott, hogy inkább menjek főiskolára” – mesélte Anthony.
“Sophie-nak nem tetszett ez az élet, és úgy értem, valószínűleg Afganisztánba vagy Irakba vezényeltek volna. Az komoly dolog. Nagyon veszélyes” – mondta Oliver.
A fiúk azt is megosztották, hogy saját családot alapítottak, és szerették volna, ha Oliver találkozik az unokáival. Az idős férfi még aznap este sírva fakadt otthonában, és intézkedett, hogy amint lehet, visszaköltözzön Georgiába.
Élete utolsó tíz évét sok rohangáló gyerek társaságában élvezte, akik imádták a történeteit. Oliver csak azt sajnálta, hogy lemaradt Daniel és Anthony neveléséről, de hálás volt, hogy Sophie jól nevelte őket.
“Köszönöm, hogy kinyújtottad a kezed, Daniel. Mindezekről lemaradtam volna, ha te nem teszed. A gyerekeid és Anthony lányai csodálatosak. El sem hiszem!” – mondta Oliver a fiának egy nap egy családi sütögetés után.
“Mi is örülünk. A feleségemnek nem maradt családja, és amikor anya meghalt, a gyerekeknek nagyon hiányzott a nagymama. Szerintem az, hogy nagypapát kaptak, a legjobb dolog volt számukra” – áradozott Daniel. “Köszönöm, hogy ide költöztél!”
Amikor elhunyt, az ikrek felfedezték, hogy Oliver végrendeletet készített, amelyben minden vagyonát és ingatlanát a gyermekeire hagyta, valamint az unokáinak a főiskolára szánt vagyonkezelői alapot.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- A család mindennél fontosabb. Bár a karriered lehet kiteljesítő, a családod mindig értékesebb lesz. Becsülje meg őket minden nap!
- Soha nem késő megváltoztatni az életedet. Olivér visszautasíthatta volna, hogy visszaköltözzön Georgiába, hiszen megállapodott és elégedett volt. De megtette, és rájött, hogy ez volt hátralévő élete legjobb döntése.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
