Egy elszegényedett nő felajánlja, hogy kifizeti egy férfi élelmiszereit, majd néhány nappal később váratlan jutalmat kap.
Mivel hétvége volt, és már régen nem kapott pihenőt munkahelyen, Sam Wilson úgy döntött, hogy felkarolja a házimunkát, és bevásárolni vitte gyermekeit, Caroline-t és Maxet.
Miután mindent betett a bevásárlókocsiba a pénztárhoz indult, de Max odarohant hozzá. “Apa! Apu!” – kiáltotta. “Kaphatok egy kis csokoládét? Kérlek, apa!”
“Persze, Max! De meg kell osztanod a húgoddal. Ne feledd, hogy a megosztás törődés, oké?” mondta mosolyogva Sam.
A fiú kuncogott. “Rendben, apa!”
“De hol van Caroline? Ti ketten együtt voltatok, ugye?”
“Itt vagyok!” mondta Caroline, ahogy kisétált az egyik sorból, kezében egy nagy doboz müzlit szorongatva. “Apa! Rossz gabonapelyhet vettél! Ezt szeretem” – válaszolta, miközben átnyújtotta neki.
“Ó, bocsánat, édesem” – mondta Sam, és kicserélte a gabonapelyhes dobozt arra, amit Caroline hozott. Aztán elvette a Max által kért csokoládét, és a pénztárhoz ment. Mikor a pénztáros épp átadta a számlát, Sam rájött, hogy otthon hagyta a pénztárcáját.
“Jesszus!” – gondolta magában, miközben a farzsebébe nyúlt, és üresen találta.
“Uhh…” – mondta a pénztárosnak. “Ha nem bánja, félretenné ezeket a dolgokat, kérem? Sajnos otthon felejtettem a pénztárcámat, úgyhogy fel kell hívnom valakit, hogy hozza el nekem.”
A pénztáros elkomorult, és úgy nézett Samre, mintha a szerveit kérte volna. “Mi baj van manapság az emberekkel?!” – motyogta, de elég hangos volt ahhoz, hogy Sam is meghallja. “Még azt sem tudják ellenőrizni, hogy elhozták-e a pénztárcájukat, mielőtt vásárolnának!”
“Tessék” – morogta, és egy kártyára mutatott, amit a pultra tett. “Írd fel a neved, és tedd a táskádba. És igen, kérem a fizetséget, különben nem kapnak semmit abból, amit akarnak. Most pedig tűnjön el az útból, a többi vásárló várja, hogy sorra kerüljön. Addig is itt tartom a dolgait.”
“Természetesen, köszönöm!” válaszolt Sam kényszeredett mosollyal. Kilépett a sorból, megfogva Max és Caroline kezét. “Srácok!” – mondta. “Apa elhozza a telefonját a kocsiból, és felhív valakit. Addig is maradjatok itt, és ne menjetek sehova, jó?”
A gyerekek bólintottak, és Sam kisétált a boltból. A szerencse azonban ezúttal sem az ő oldalán volt.. Rájött, hogy a nappali asztalán felejtette a telefonját. Átkozta magát, miután az egész kocsit átnézte. “Ez lesz életem legrosszabb napja! Hogy a fenébe felejtettem mindent otthon?”
Visszament a boltba, és tájékoztatta Maxet és Caroline-t, hogy nem tudja kifizetni a holmikat, de ők nem örültek.. Nem voltak hajlandóak elhagyni a boltot a csokoládé és a müzli nélkül. “Nem, apa! A csokoládét akarom! KELL!” – kiabálta Max.
“Én is akarom a zabpelyhet, apu! Megígérted nekünk, hogy megveszed nekünk, amit csak akarunk! Kérlek, apa!” – tette hozzá Caroline.
“Nézd!” mondta Maxnek. “Ígérem, hogy apa meg fogja neked venni. Haza kell mennünk, és el kell hoznunk apu tárcáját. Caroline, édesem, nem te vagy a nagyobbik testvér? Meg kellene értened, hogy apa most nem tudja kifizetni. Majd később visszajövünk, jó?”
“Nem, apa! KÉRLEK!!!” A gyerekek sírni kezdtek, és a boltban mindenki rájuk nézet. Sam nagyon zavarban érezte magát, és próbálta vigasztalni a gyerekeit, de semmi sem használt. Végül úgy döntött, hogy hazamegy, megkeresi a pénztárcáját, és kifizeti a bevásárlást, a gyerekeket a boltban hagyja, és megkéri a pénztárost, hogy tartsa rajtuk a szemét. De ekkor egy hang félbeszakította.
“Elnézést, ha nem bánja, fizethetek maga helyett. Tessék” – mondta, és néhány gyűrött bankjegyet nyújtott át. Sam a nő szakadt külsejéről és ráncos, szomorú arcáról meg tudta állapítani, hogy nem áll jól.
“Ó, nem, semmi baj” – mondta. “Ezt tényleg nem fogadhatom el.” De a nő ragaszkodott hozzá.
“Kérlek” – motyogta mosollyal az ajkán. Sam végül elfogadta tőle a pénzt, és kifizette a számláját.
Amikor kisétáltak a boltból, a férfi még egyszer megköszönte a lánynak, és elkérte a címét. “Köszönjük, hogy segítettél nekünk! Ez nagyon sokat jelent. Sam vagyok – Sam Wilson.”
“Ó, semmiség” – mondta a nő, és átnyújtott neki egy darab papírt, amire a címe volt ráfirkálva. “A nevem Annie Smith. Örülök, hogy megismerhettelek titeket, gyerekek” – tette hozzá, és Caroline-ra és Maxre mosolygott. “Egyébként hogy hívnak titeket?”
“Én Caroline vagyok, ő pedig a bátyám, Max. Köszönöm, hogy segítettet apunak!” válaszolt Caroline, viszonozva a mosolyt.
Annie elővett a táskájából néhány cukorkát, és a gyerekeknek kínálta. “Ezek a cukorkák varázslatosak, tudjátok. Ezért vannak ezek a különleges színek. Csak jó gyerekeknek adják őket.”
A gyerekek mosolyogva vették el a cukorkákat, és Max megköszönte.
Sam meglepődött, hogy Annie-nak milyen gyorsan sikerült lenyűgöznie a gyerekeit. Amennyire ő tudta, a gyerekei soha nem jöttek ki ilyen jól idegenekkel, de Annie természetével ugyanúgy elbűvölte Samet, mint a gyerekeit. “Van benne valami különleges” – gondolta, miközben aznap hazafelé vezetett. “Ő… ő Lindára emlékeztet.”
Néhány nappal később Sam úgy döntött, hogy visszafizeti Annie-nek, és megérkezett a címére. Megtorpant, mikor észrevette, hogy a lány egy félig összetört kiságyon fekszik egy parkolóban. Egy kietlen vidéken volt, ahol a közelben a régi, koszos, már-már kopottas lakóházakon kívül abszolút semmi sem volt. Sam nem hitt a szemének!
“Annie? Hogy – hogy vagy?” – nehezen tudott megszólalni, miközben a lányra nézett. Arra számított, hogy egy kis házban fog lakni, de nem arra, hogy ilyen állapotban találja.
“Ó, Sam!” – mondta, ahogy talpra állt, kissé zavarba jött a helyzete miatt. “Nem gondoltam, hogy te…”
“Épp munkába tartottam, és gondoltam, beugrok. Köszönök mindent, amit aznap tettél értünk.” Átnyújtott neki egy készpénzzel teli borítékot, a szeme azonban felcsillant, amikor meglátta a lány gyötrődését. A kiságya mellett egy kis tűzhely volt, és néhány műanyag zacskó, benne élelmiszerekkel – ami egyértelműen jelezte, hogy hajléktalan.
“Ahogy mondtam, nem gond” – mondta szerényen Annie, elvette a borítékot, és rámosolygott a férfira.
Samet ebben a pillanatban semmi más nem érdekelte, csak az, hogy azonnal segítsen neki. Kész volt bármit megtenni, hogy kihozza a lányt a jelenlegi helyzetéből. Miért érzett ilyen erősen iránta? Miért aggódott ennyire érte? Tanácstalan volt, de tudta, hogy segítenie kell neki.
“Annie, árulj el nekem valamit” – mondta. “Mi történt? Mit keresel itt? Hogyhogy egy parkolóban szálltál meg?”
Annie mosolya elhalványult, és könnyek csordultak végig az arcán. Sam át akarta ölelni, megnyugtatni, és bármit meg akart tenni, hogy jobban érezze magát.
“Hát, csak annyit mondhatok, hogy a sors nagyon kegyetlen volt velem” – jegyezte meg a könnyeivel küszködve. “Miután a férjem meghalt, a gyerekeim nevelőszülőkhöz kerültek. Én – nem tudtam róluk gondoskodni, és a szolgálat emberei elvették őket… Elvesztettem mindent… a családomat, a megtakarításaimat, mindent… Egyszer már fel akartam adni, de aztán eszembe jutott a gyermekeim arca, és ez adott erőt, hogy tovább folytassam…”.
Sam fájdalmat érzett a szívében. Szerette volna már akkor és ott elmondani neki, hogy nem kell aggódnia semmi miatt, hogy segíteni fog neki, de egy hirtelen hívás megakadályozta abban, hogy kiterjessze a támogatását. Megtudta, hogy Caroline leesett a lépcsőn, és megsérült, ezért gyorsan haza rohant.
Bocsánatot kért Annie-től, és a kórházba sietett, ahova a házvezetőnőjük vitte Caroline-t. Max és a házvezetőnő a kórtermen kívül volt, míg Carioine eszméletlenül feküdt bent.
Sam hazaküldte Maxet és a házvezetőnőt, és a napot Caroline ágya mellett töltötte, amíg Caroline magához nem tért. Szerencsére a sérülés nem volt súlyos, és másnap hazaengedték.
Sam megkönnyebbültén felsóhajtott, de csak Annie-re gondolt, és arra, hogy mennyire tehetetlennek érezte magát; anya volt, és távol kellett maradnia a gyerekeitől. Így hát készen állt egy terv, hogy segítsen neki.
Két nappal később Annie-t egy autó dudálása riasztotta fel. “Ughhh” – morogta, és megdörzsölte a szemét. A luxusautó sofőrje kiszállt, és odalépett hozzá.
“Mrs. Annie Smith? Jonathan vagyok, és ma én vagyok az inasa” – mondta a férfi, és az arcán mosoly csillogott. “Kérem, kövessen.”
“Egy inas? Nézze, feltételezem, hogy téved” – mondta. “Én nem vagyok…”
“Nem tévedek, asszonyom” – válaszolta mosolyogva, miközben megmutatta neka telefonján a címet. “A főnökömtől kaptam meg a címét, és szívesen a rendelkezésére állok. Kérem, engedje meg, hogy segítsek” – mondta, és a kezét nyújtotta felé.
Annie nem értette, mi folyik itt, de követte a férfit. A férfi elvitte egy gyógyfürdőbe, majd egy ruhaboltba. Amikor megnézte magát a tükörben, egy csinos fekete ruhában, sminkkel és ápoltan, el sem hitte, hogy saját magát látja.
“Ki a főnököd? És miért teszi mindezt értem?” – kérdezte zavartan, immár sokadszorra. Jonathan rámosolygott, és azt válaszolta, mint már annyiszor, ahányszor kérdezte: “Hamarosan megtudod”.
A nap végéhez közeledve a férfi elvitte a lányt egy étterembe. Egy kétfős asztalt foglaltak az ő nevére. Ahogy közeledett a helyéhez, megcsodálta, milyen gyönyörűen meg van terítve az asztal. A pincér kihúzott neki egy széket. “Köszönöm – mondta mosolyogva.
Hirtelen egy hangot hallott a háta mögött. “Nos, Mrs. Annie Smith, hogy tetszett a meglepetésem?” Amikor megfordult, nem tudta visszafogni örömét – Samet látta.
“Á, Sam! Ezt mind miattam? Én annyira…”
“Csodálatosan nézel ki, Annie” – mondta, és megfogta a kezét. “Kérlek, foglalj helyet.”
“Köszönöm” – pirult el a lány, és bólintott.
Együtt töltötték az estét, és az életükről beszélgettek. Sam elárulta, hogy milliomos üzletember, és egyedülálló apja a gyerekeinek, miután a felesége, Linda néhány éve elhunyt. Annie türelmesen hallgatta, és egyszer sem tágított a tekintete a férfitól.
Amikor az este a végéhez közeledett, Sam átnyújtott neki egy ajándékdobozt. “Kérlek, fogadd el ezt hálám jeléül. Remélem, tetszeni fog.”
Annie nem akarta elfogadni mindazok után, amit Sam tett érte, de a férfi ragaszkodott hozzá, és kénytelen volt engedni. Amikor kinyitotta a dobozt, egy cetlit talált benne. “Kérem, menjen a recepcióhoz. Valami várja önt.”
A nő felnevetett. “Mi ez, Sam?”
“Hát, majd megtudod” – kacsintott a férfi.
Elment a recepcióhoz, és könnyekben tört ki, amikor egy újabb borítékot kapott. Benne olyan dokumentumok voltak, amelyek Sam 2,1 millió dolláros kúriáját ruházták át rá. A gyerekei felügyeleti jogáról szóló papírok is benne voltak, amelyekben az állt, hogy hamarosan visszakapja a felügyeleti jogukat.
“Ó, Sam! Köszönöm” – nehezen tudott megszólalni, amikor megfordult, és csak azt látta, hogy Sam térden áll, és egy gyűrűt tart a kezében. “Szeretnél életed hátralévő részében ezzel az idiótával foglalkozni, Annie? Szeretlek, és szívesen zaklatnálak minden nap, amíg meg nem halok.”
A lány elpirult a drámai lánykérésre, és könnyes szemmel igennel bólintott. Sam és Annie egy hónappal később összeházasodtak, és most már egy gyönyörű, ötgyermekes családjuk van, köztük Annie gyermekei, Harry, Tom és Henry.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- A jóság olyan, mint a bumeráng; valamilyen formában mindig visszajön. Annie segített Samnek, amikor nem tudta kifizetni a bevásárlást, és cserébe egy csodálatos családot szerzett.
- Amikor Isten bezárja előttünk az egyik ajtót, biztosan kinyit egy másikat. Annie a férje halála után elvesztette a gyermekeit, de visszanyerte őket. Ezen kívül nyert egy szerető családot is.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán véletlen egybeesés. Minden kép kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
