Az öregember mindent elvesztett az árvízben, de sikerült megmentenie az unokáját. Egy új városba költöznek, ahol egy kedves idegen a szokottnál is többet segít neki, és kulcsokat ad neki egy új házhoz.
A 78 éves Dávid ott állt a háza előtt, az esőtől átázva, és szorosan ölelte kétéves unokáját, Noét. Otthonát, amit szeretettel épített, tönkretette a vihar, és semmit sem tudott tenni, amikor a szakadó eső szétszaggatta.
“Istenem! Adj nekem erőt! Mit tegyek most?” – Dávid tehetetlenül sírt, mikor látta, hogy otthonát elragadták tőle.
Nehéz gyermekkora volt, árvaházban nevelkedett. Felesége fiatalon meghalt, és egy kislányt hagyott rá. Dávidnak sikerült megbirkóznia minden nehézséggel, és remélte, hogy békés öregkora lesz. A városban lezajlott árvíz azonban minden reményét szertefoszlatta.
Az árvíz elvitte egyetlen lányát és férjét, Dávid pedig a kisfiukkal maradt. Ha Noé sírása nem riasztotta volna fel, a kisgyermek belefulladt volna a vízbe, és Dávid észre sem vette volna.
A kis Noé a kiságyában aludt, amikor a mennyezet egy része beszakadt, és a víz elkezdte betölteni a szobáját.
Mikor odarohant, hogy megmentse Noét, a mennyezet elkezdett szétesni. Hatalmas szerencséje volt, hogy ki tudott rohanni a házból, mielőtt az egész szerkezet összeomlott. Szerencsére legalább az autója megmenekült.
A ház elvesztése volt az utolsó csepp a pohárban, és úgy döntött, hogy elhagyja a várost. Beült a kocsiba Noéval, és a sűrű esőben elindult, hogy minél hamarabb eltűnjenek onnan. Sikerült felkapnia a kocsikulcsát és a pénztárcáját, mielőtt kirohant a házból, de csak néhány dollár volt nála.
A viharos éjszakán, heves esőben autózott, amíg ki nem ért a városból. Remegett a keze, és sírva fakadt, nem tudta, mihez kezdjen. Nem akart azon a helyen maradni, amely mindent elvett tőle.
Közel négy óra vezetés után megpillantott egy házakból álló települést, és félreállt. Noé sírt, mert éhes volt, de Dávidnak fogalma sem volt, hol szerezhetne tejet vagy élelmet ebben az órában ezen a helyen. Ráadásul az autójából már majdnem kifogyott a benzin, így az egyetlen lehetőség az volt, hogy segítséget kérjen a közeli házakból.
Mikor bekopogott az első ajtón, egy idős asszony nyitott ajtót. “Elnézést, kérhetnék egy kis tejet az unokámnak?” – könyörgött. “Egy másik városból jöttünk. Elvesztettük a házunkat az árvízben. Nagyon nagy szükségünk van a segítségre.”
Az asszony tetőtől talpig végignézett rajta. “Tűnjetek el! Én nem jótékonykodom!”
“De asszonyom, kérem…”
Mielőtt bármi mást mondhatott volna, a nő az arcába csapta az ajtót. Csüggedten kopogott a második ajtón is, de ismét elutasították.
Mégsem adta fel, és házról házra járt, de senki sem akart menedéket adni egy koszos, ázptt, síró kisbabával küszködő öregembernek.
“Az a gyerek úgy sír, mintha nem lenne többé nap! Tűnés innen!” – kiabált egy másik lakó.
Tehetetlenül leült a járdaszegélyre, és ringatta Noét, hogy megnyugtassa. “Minden rendben lesz. Nézd azokat a fákat, Noé! Hát nem gyönyörűek?”
Hirtelen megijedt, mikor egy kezet érzett a vállán. Felnézett, és egy vékony, középkorú nőt látott maga mögött.
“Még nem láttalak errefelé” – mondta a nő. “Új vagy itt? Kicsi a város, a környéken mindenki ismeri egymást..”
Dávid könnyes szemmel könyörgött, hogy segítsen. “Kaphatnék esetleg egy kis tejet az unokámnak és egy helyet, ahol megszállhatok? Nincs hová mennünk. Az árvíz után mindent elvesztettünk a városunkban. Kérem. Könyörgöm….”
A nő, Anna, együtt érzett Dáviddal, és hazavitte őt és Noét.
“Hamarosan találok egy másik helyet. Nem fogunk sokáig zavarni” – mondta Dávid, amikor a házához értek, de a nő megengedte Dávidnak, hogy addig maradjon, ameddig csak szüksége van rá.
Azokban a napokban, amikor Dávid és Noé a házában maradt, Anna segített Dávidnak Noé gondozásában.
Dávidnak nem volt sok megtakarított pénze, és az árvíz elpusztította azt is, amije volt, ezért úgy döntött, hogy munkát keres, hogy hamarosan elköltözhessenek Anna házából.
De egy reggel váratlan dolog történt. Anna megajándékozta őt egy új ház kulcsaival a szomszédságban.
“Még csak egy hete ismerjük egymást. Miért tennél ilyesmit?” – kérdezte Dávid. “Ezt nem fogadhatjuk el! Erre nincs szükség, Anna!”
De Anna ragaszkodott hozzá. “A környékbeli hölgyekkel együtt gyűjtöttem össze a pénzt. A hölgyek szörnyen sajnálták Noét, és összefogtak, hogy legyen hol laknotok. Ráadásul az itteni házak nem túl drágák. Az egyikük férje építész, így könnyen jött. Szívesen segítünk!”
Dávid remegő kézzel vette át a kulcsokat, és a könnyei nem maradtak el. “Ó, nem is tudom, mit mondjak. Nem érzem helyesnek. Egyszer majd viszonzom a szívességet, Anna. Biztosíthatlak róla!”
“Várni fogok” – válaszolta mosolyogva.
Dávid nem felejtette el az ígéretét. Amikor a kis Noé felnőtt, a nagyapja elmesélte neki a kedves hölgy történetét, aki segített neki, és így lett Anna Noé számára Anna néni.
Családtagként tekintett rá, és amikor Dávid 98 évesen elhagyta, imában megígérte neki, hogy soha nem hagyja magára Annát. Ekkor már egy másik városban dolgozott, de gyakran meglátogatta Annát, és hamarosan megkérte, hogy költözzön hozzá.
Anna, akinek soha nem volt saját családja, és árva volt, soha nem számított arra, hogy újra családja lesz. Noé azonban megadta neki annak szeretetét és gondoskodását.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Nem kell gazdagnak lenned ahhoz, hogy segíts valakinek; csak egy jó szívre van szükséged. Anna egy kis farmon dolgozott, és nem volt gazdag, mégis gondoskodott Dávidról és Noéról, amikor bajban voltak. Évekkel később Isten megáldotta egy szerető fiúval, aki tárt karokkal fogadta őt családjába.
- Ne veszítsd el a reményt a nehéz időkben; mindig van kiút. Amikor senki sem segített Dávidnak és Noénak, Dávid csüggedtnek érezte magát. De aztán Anna a segítségükre sietett, és ő tetőt biztosított a fejük fölé.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
