Az elfoglalt, egyedülálló anya, Karen szkeptikus, mikor a fia matektanára szörnyű büntetéseire panaszkodik. Mikor azonban fia egy nap eltűnik, Karen rájön, hogy komolyabban kellett volna vennie a panaszait.
“El kell indulnunk, különben elkésünk!” – Karen otthagyta a zabpehelymaradékot a konyhaasztalon. A szíve felgyorsult, ahogy a stressz, amit az a tudat okozott, hogy egy újabb zsúfolt nap áll előtte, kezdett elhatalmasodni rajta.
Peter felkapta a hátizsákját, és a garázs felé vette az irányt. “Ma matekdolgozatot írok” – mondta. “Tudom, hogy Mr. Phelps kiabálni fog velem.”
“Miért kiabálna veled a tanárod?” – Karen a homlokát ráncolta.
“Mert egy bunkó. Phelps mindenkivel kiabál, aki rosszul teljesít, és büntetésből mindig sokáig maradok, ha rossz jegyeket kapok.”
“Tanultál a dolgozatra?” – Karen a fiára pillantott.
“Valahogy úgy. Sok mindent nem értek belőle. Valószínűleg rossz jegyet kapok… megint.”
“Csak tedd meg, amit tudsz, angyalom.” – gyorsan megveregette Peter vállát. “Valahogy mindig minden sikerülni fog, ha következetesen mindent megteszel a sikerért.”
Peter összerezzent, amikor Mr Phelps lecsapta a tesztpapírt az asztalára.
“Gratulálok, ezúttal kettest kaptál, nem pedig kettes mínuszt” – mondta zarkasztikusan. “Most az egyszer nem te vagy a legalacsonyabb pontszámú diák az osztályban.”
Peter zavartan elpirult, és lehajtotta a fejét. Az osztály többi tagja kuncogott és suttogott.
“Legközelebb próbálj meg tanulni, Peter” – folytatta a tanára.
“Vagy kérd meg a szüleidet, hogy segítsenek neked, vagy egy korrepetitort, mert ha így haladsz, idén megbuksz matekból, és nem akarlak újra tanítani.”
Phelps úr a következő diákhoz lépett. Peter anélkül, hogy ránézett volna, beletuszkolta a dolgozatát az iskolatáskájába. Bárcsak ne kellene többé matekot tanulnia.
Az iskolai nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy megpróbálta visszaszorítani a sötét gondolatokat arról, hogy mit fog tenni, ha megbukik matekból. Nem akart még egy évet Phelps osztályába járni, és arra gondolt, hogy ha ez megtörténik, talán elszökik.
Iskola után meglátott valakit, aki azonnal feldobta a hangulatát. Odarohant az iskola kapujához, és átkarolta az ott várakozó férfit.
“Hé, pajti, milyen volt a suli?” – kérdezte Peter apja, Brian.
Peter megrázta a fejét. “Meg fogok bukni matekból.”
Brian a homlokát ráncolta, és megsimogatta Peter vállát. “A matek trükkös tud lenni. Hadd vegyek neked fagyit, és megbeszéljük, amíg anyukád érted nem jön.”
Peter rámosolygott Brianre. Leültek egy padra, és Peter megmutatta a tesztjét.
“A tizedes számok nehezek” – mondta az apja, miközben a teszt feladatait fürkészte – “de nem olyan vészes, ha egyszer rájössz, hol kell lennie a tizedesvesszőnek”.
“És azt hogy csináljam?” – Peter felsóhajtott.
“Takarodj a fiamtól, te mihaszna!”
Peter és Brian felnézett, mikor Karen rájuk meredt.
“Csak Peterrel beszéltem.” – Brian felemelte a kezét, de Karen nem hagyta magát.
“Megtiltottam, hogy találkozz vele, Brian” – vörös volt az arca, és reszketett a dühtől. “Elhagytál minket, nincs jogod a közelében lenni.”
Brian felállt, szigorú tekintettel az arcán.
“Téged hagytalak el, Karen, nem a fiamat. És pontosan ezért: te mindent katasztrófává változtatsz. Nem számít, milyen kicsi a probléma, te garantáltan kiakadsz rajta. Anyád nem is választhatott volna jobb nevet neked. Már csak a hajvágás hiányzik!”
Karen felfújta magát, és ujjával a kocsijára bökött. “Szállj be a kocsiba, Peter. Olyan dolgokat fogok mondani, amit nem szabad hallanod.”
Peter búcsút intett apának. Utálta, hogy magára hagyja őt anya haragja miatt, de nem bírta tovább nézni a veszekedésüket. Már így is tömegeket vonzottak.
“Rossz matekból és kínos szülők… ezért nincsenek barátaim” – motyogta, miközben beszállt a kocsiba. Lefeküdt a hátsó ülésre, hogy senki se lássa.
Aznap este Peter vacsora után az anyjához fordult, hogy segítséget kérjen tőle matekból. Épp befejezte a mosogatógép bepakolását, és hosszan sóhajtott.
“Nem tudtál volna hamarabb megkérdezni? Ideje lefeküdnöd, nem pedig tanulni”.
“Kérlek, anya! Mr. Phelps az egész osztály előtt zavarba hozott. Jobbnak kell lennem matekból, hogy ne kínozzon tovább.”
Anya felsóhajtott. “Már túl késő van, Peter. Korábban kellett volna beszélned velem erről. Menj aludni.”
Peter elsompolygott. Az anyját láthatóan nem érdekelte sem ő, sem a matekproblémái. Bemászott az ágyba, és lekapcsolta a villanyt. Bárcsak apa még mindig itt lenne.
Másnap Karen és Peter szokás szerint késett, de Peter úgy döntött, hogy újra megpróbálja rávenni anyát, hogy segítsen neki.
“Ma délután késni fogok..” – mondta anya. “Sokáig kell dolgoznom.”
“Nem számít. Phelps valószínűleg rávesz, hogy maradjak óra után, hogy szidhasson, amiért nem vagyok jó matekból” – válaszolta, de anya alig pillantott rá.
Karen aznap délután rohant az iskolába. Sokkal nagyobb volt a lemaradása, mint amire számított, ezért meglepődött, mikor nem találta Petert.
Vajon hol lehetett? Hát nem tudja, hogy nincs időm ré várni? Karen otthagyta a kocsiját, és átsétált a játszótérre. Néhány gyerek játszott ott, de Peter nem volt köztük.
Karen tovább sétált, és minden diákcsoportot végigpásztázott, aki elhaladtak mellette. Peter nem volt köztük. Felgyorsult, miközben a szívében egyre nagyobb lett az aggodalom. Mikor legközelebb megpillantott egy iskolaőrt, karon ragadta.
“Hol van a fiam? Átkutattam az egész iskolát, de sehol sincs!”
Az őr megpróbálta megnyugtatni, de Karen pánikba esett. Hívta a rendőrséget, miközben tovább menetelt, még mindig az eltűnt fiát keresve. Aztán elkezdett hívogatni mindenkit, akit ismert.
Ahogy elsétált az osztálytermek mellett, Karennek hirtelen eszébe jutott, mit mondott Peter tegnap és aznap reggel. Pontosan tudta, ki a felelős Peter eltűnéséért!
“Melyikőtök Phelps?!” – Karen kiabált, amikor berontott a tanári szobába.
Egy férfi állt fel, és kérdőn nézett rá. “Én vagyok. Mit tehetek önért?”
Karen vöröset látott. Ez a babszem volt az a férfi, akitől a fia annyira félt? Hát, jól megtanította volna neki a leckét a gyerekek megfélemlítéséről.
“A fiam a maga gúnyolódása miatt tűnt el!” – Karen megragadta a férfit. “Elszökött, és ez mind a maga hibája!”
Egy másik tanár lépett oda: “Mrs. Reilly, kérem, nyugodjon meg.”
“Reilly?” Phelps összehúzott szemmel nézett át a másik tanár válla felett. “Maga Peter anyja?”
“Igen, és véget fogok vetni a beteges viselkedésének, hogy áldozattá tegye a gyermekemet.”
Phelps megrázta a fejét. “Ha valaki bűnös Peter bántalmazásában, az maga.”
“Hogy merészel így beszélni velem!” – Karen újabb kísérletet tett, hogy megragadja Phelpset, de ekkor már megjelent egy biztonsági őr, és karon ragadta.
“A fia állandóan elkésik a matekórámról, mert nem tudja időben elhozni az iskolába, a házi feladatai pedig hanyagok és tele vannak hibákkal. Egyértelmű, hogy soha nem ellenőrizte a munkáját, és még csak meg sem próbált segíteni neki.”
Karen a férfira bámult. A szája hol kinyílt, hol becsukódott, annyira megdöbbent, hogy csak összefüggéstelen hangok jöttek ki belőle.
“Mrs. Reilly? Úgy tudom, hogy Petert keresi.” – az igazgató belépett a szobába.
“Az egyik diákunk most tájékoztatott minket, hogy látta Petert elhagyni az iskola területét egy szürke kabátot viselő férfival. A diák azt mondta, hogy látta Petert már korábban is találkozni ezzel a férfival az iskola kapujában”.
“Brian.” – a felismerés úgy csapott le Karenre, mint egy teherautó. “Ez az iskola nevetséges! Hogy lehet ilyen hanyag a diákjaival? Feljelentem magukat!”
Karen elrántotta magát a biztonsági őrtől, és a kocsijához rohant. Hívta a 911-et, miközben kirohant az iskola kapuján.
“Emberrablást kell bejelentenem!” – mondta, mikor a központos válaszolt a hívására.
Karen rendőrökkel a nyomában rontott be Brian házába. A fia nevét kiabálta, és Peter vékony, fáradt hangon visszaszólt neki.
“Jövök már!” – a konyhában találta Petert és Briant az asztalnál matekot tanulva.
“Kérlek, ne légy mérges, anya! Megkértem apát…” – Peter szemei elkerekedtek, mikor a rendőrök beléptek a szobába.
“Mi ez az egész?” – Brian felállt.
“Tartóztassák le emberrablásért!” – Karen Brianre mutatott.
“Most már tényleg túl messzire mentél, Karen. Én vagyok ennek a fiúnak az apja, és jogom van látni. Majdnem egy órát várt erre a nőre, hogy elhozza az iskolából, ezért felajánlottam, hogy elhozom magamhoz!”
A rendőrök megkérdezték Karent, hogy van-e bírósági végzése arra, hogy Brian nem találkozhat Peterrel, és mivel nem volt, nem voltak hajlandóak letartóztatni…
Karen dühös volt. A kocsihoz vonszolta Petert, és figyelmeztette Briant, hogy maradjon távol tőle.
Néhány nappal később Karen kapott egy hívást Phelps úrtól.
“Örülök, hogy elkezdett érdeklődni Peter munkája iránt” – mondta Phelps. “Egyértelmű, hogy most már jobban érti a munkát, és a legutóbbi teszten is az osztálya legjobb százalékában végzett.”
Karen vitára számított, mikor rájött, hogy ki hívja, és nem tudta, hogyan válaszoljon Phelps kedves szavaira. Amikor befejezte a hívást, szinte émelyítő bűntudat kavargott a gyomrában, hiszen nem ő volt az, aki segített Peternek, hanem Brian!
Karen lezuhant az irodai székébe. Az összes csúnya dolog, amit Phelpsnek és Briannek mondott, végigjátszott a gondolatain. Azt hitte, hogy ők a hibásak az ő és Peter problémáiért, de most már nem tudta letagadni az igazságot.
Annyira elmerült a gondjaiban, hogy elvesztette a kapcsolatot a világgal és azokkal az emberekkel, akik fontosak voltak neki. Ami még rosszabb, hogy évekig így élt.
Karen lehajtotta a fejét, ahogy a nővérével, a szüleivel és a korábbi barátaival folytatott régi viták kísértették. Arra az éjszakára gondolt, amikor Brian elment, és arra, ahogyan könyörgött neki, hogy változtasson az életén.
“Meg kell tanulnod kezelni a stresszt” – mondta. “Senki sem tud veled együtt élni, ha mindig ideges vagy, és ürügyeket keresel a veszekedésre.”
“Átkozottul bolond voltam” – motyogta Karen.
Karen azonnal felhívta Briant. Bocsánatot kért mindenért, és kiöntötte neki a szívét, miközben bevallotta, hogy most már rájött, mekkorát tévedett. Azt is elmondta neki, mennyire hálás, hogy segített Peternek.
“Miért nem mész ma Peterért az iskolába?” – kérdezte. “Töltsétek együtt a délutánt, és hazahozhatod őt vacsorára.”
Brian azonnal beleegyezett. Ő és Peter fantasztikus délutánt töltöttek együtt. Amikor kikísérte a fiát az ajtóig, Brian elhatározta, hogy megbeszéli Karennel az időbeosztást, hogy rendszeresen időt tölthessen Peterrel. Remélte, hogy ebből nem lesz vita.
Brian mély levegőt vett, felkészülve Karen haragjára. Az utolsó dolog, amire számított, hogy a nő egy csodás fekete ruhában nyit ajtót.
“Miért nem csatlakozol hozzánk vacsorára?” – kérdezte.
Karen szemében olyan csillogás volt, amit Brian az esküvőjük napja óta nem látott. Egymásra mosolyogtak. Miközben követte Petert a házba, Brian visszaemlékezett, milyen idilli volt a házasságuk első néhány éve. Talán Karen úgy döntött, hogy jobbra fordítja az életét?
Mit tanulhatunk a történetből?
- Az emberek rosszul viselkednek, ha rosszul érzik magukat. A stressz és a szorongás, amit Karen a szívében hordozott, arra késztette, hogy mindenkit kiüssön maga körül. Másokat hibáztatott a problémáiért, mert nem tudta, hogyan vállaljon felelősséget a hiányosságaiért.
- A szülők nem dönthetnek gyermekeik sorsáról. Karen elnyomó viselkedése és fia problémáinak elhanyagolása sok szenvedést okozott Peternek, és végül arra kényszerítette, hogy a szimpatikusabb apját részesítse előnyben.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
