Három évig a szomszédom alig hagyta el a házát, és zárt ajtók mögött élt egy olyan gyerekkel, akit soha senki nem látott. Abban a pillanatban, amikor bepillantottam az ablakán, rájöttem, hogy miért, és a szívem megállt.
Valami mindig nem stimmelt a szomszédommal, Nellyvel kapcsolatban. Három év alatt alig láttam őt kint, kivéve, ha megnéztem a postáját, vagy ha a boltba ment. Ami még furcsábbnak tűnt, az az volt, hogy amikor beköltözött, már nagyon terhes volt. Mégsem látta senki a babáját egyszer sem a három év alatt.
Megráztam a fejem, próbáltam eloszlatni a nyugtalanító érzést. „Szedd össze magad, Martha” – motyogtam magamban, a mosogató szélét markolva.
Később aznap este a verandán ültem a férjemmel, Evannel, és néztük, ahogy a fiaink focilabdát rúgnak az udvaron. A lenyugvó nap narancssárga és rózsaszín árnyalatúvá festette az eget, de nem tudtam lerázni magamról a nyugtalanság árnyékát.
„Evan – kezdtem tétován. „Nem vettél észre valami furcsát a szomszédunkkal kapcsolatban?”
Felvonta a szemöldökét, és kortyolt egyet a söréből. „Nelly? Mi van vele?”
„Csak annyira elszigetelt. A minap megpróbáltam beszélgetni vele a szupermarketben, de gyakorlatilag elszaladt.”
Evan kuncogott, a karját lazán átvetette a verandahinta hátán. „Vannak emberek, akik egyszerűen nem társasági pillangók, Martha. Nem mindenkinek való a szomszédsági grillezés és a házibulik.”
„Gondolom. De mi van a babájával? Három éve senki sem látta a gyereket. Hát nem furcsa?”
Megvonta a vállát, tekintete a fiúk játékát követte. „Talán csak védelmezi a lányt. Ne aggódj annyira, drágám, koncentrálj a családunkra.”
Mosolyt erőltettem magamra, de a kínzó érzés továbbra is megmaradt. „Igazad van. Valószínűleg túlgondolom a dolgot.”
Evan előrehajolt, és csókot nyomott az arcomra. „Ez az én kislányom. Na, mit szólnál, ha csatlakoznánk a fiúkhoz egy játékra?”
Ahogy kiléptünk a verandáról, vetettem egy utolsó pillantást Nelly házára. A függöny megrándult, és egy pillanatra meg mertem volna esküdni, hogy egy apró arcot látok kikukucskálni. De mire pislogtam, eltűnt.
Egy héttel később megláttam Nellyt a kertjében, amint gyógynövényeket szedett. Megragadva az alkalmat, megközelítettem a kerítést. „Gyönyörű nap, ugye?” Szólítottam ki vidáman.
Nelly felkapta a fejét, szemei tágra nyíltak a félelemtől. Mielőtt még egy szót is szólhattam volna, berohant a házba, és becsapta maga mögött az ajtót.
„Hát ez durva volt.”
„Magadban beszélsz, Martha?” – szólalt meg egy hang. Megfordultam, hogy meglássam a szomszédomat, Freddie asszonyt, aki a kerítésén átkukucskált. „Ez meg mi a fene volt?”
„Fogalmam sincs. De valami nincs rendben, Mrs. Freddie. Érzem.”
„Hagyd csak rám, drágám. Majd én a végére járok a dolognak.”
„Mit tervezel?”
Rákacsintott. „Majd meglátod. Néha csak egy kis déli vendégszeretet kell ahhoz, hogy egy kemény diót meg lehessen törni.”
Ahogy Mrs. Freddie eltűnt a házában, nem tudtam nem elgondolkodni azon, hogy vajon nem csinálunk-e hegyet a vakondtúrásból.
De aztán a mi festői szomszédságunkban, ahol a baráti összejövetelek voltak a normálisak, Nelly viselkedése úgy tűnt ki, mint egy fájó hüvelykujj.
Másnap ismét a konyhaablaknál találtam magam, ezúttal Freddie asszonyt figyeltem, amint Nelly ajtajához vonul. A kezében egy házi készítésű almás pite volt.
„Ez érdekesnek ígérkezik – mormoltam, közelebb hajolva az üveghez.
Freddie asszony kopogott, és ragyogó mosollyal az arcán várakozott. A másodpercek csak teltek, én pedig visszatartottam a lélegzetem.
Végül az ajtó enyhén kinyílt. Erőlködve próbáltam hallani a beszélgetést, de csak Nelly éles hangját hallottam, amint azt kiáltotta: „Menj el!”, amit egy újabb hangos becsapódás követett.
Mrs. Freddie visszasietett, arca kipirult a dühtől. Félúton találkoztam vele a gyepen.
„Láttad ezt?” – kiáltott fel, miközben átnyújtotta a visszautasított pitét. „Micsoda pofátlanság ez a nő!”
„Mit rejteget, Freddie asszony? Ez nem normális viselkedés.”
„Nem tudom, kedvesem, de jegyezze meg, amit mondok… valami gyanús dolog folyik abban a házban.”
Ahogy ott álltunk, és találgattunk, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valami nagy dolog leleplezésének küszöbén állunk. Valami, ami örökre megváltoztatja a mi csendes külvárosi életünket.
Néhány nappal később a postát válogattam, amikor egy Nelly-nek címzett levélre bukkantam. A postás biztosan összekeverte a dobozainkat. Bámultam a borítékot, és egy ötlet fogalmazódott meg bennem.
„Ez az én esélyem” – suttogtam, és körbepillantottam, mintha Nelly hirtelen felbukkanna.
Elindultam a háza felé. Ahogy a bejárati ajtóhoz közeledtem, egy mozdulatra lettem figyelmes. A kíváncsiság felülkerekedett rajtam, és bekukucskáltam az ablakon.
A szívem megállt.
Egy háromévesnél nem idősebb kisfiú bámult vissza rám. A szemei… olyan ismerősek voltak. És az arcán ott volt egy anyajegy, amit túlságosan is jól ismertem.
Vérfagyasztó sikolyt adtam ki, a lábaim megadták magukat, ahogy összeestem a lépcsőn.
Az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt a sötétség magával ragadott, a kisfiú arca volt.
„Martha! Martha, hallasz engem?”
Pislogtam, arcok úsztak a fókuszba felettem. A szomszédjaim körülöttem tolongtak, arcukra aggodalom ült ki. Mrs. Freddie a homlokomat törölgette egy nedves ruhával, a homlokát ráncolta az aggodalom.
„Mi történt?” – kérdezte, és segített felülni.
Az emlék úgy csapott le rám, mint egy tehervonat. Tiltakozásukat figyelmen kívül hagyva feltápászkodtam, és dörömböltem Nelly ajtaján.
„Nelly! Martha vagyok. Tudom, ki a gyermeked apja! Nyisd ki!”
A szomszédság visszatartotta a lélegzetét, amikor az ajtó lassan nyikorgott. Nelly ott állt, sápadtan és remegve, a kisfiú pedig kikukucskált a lába mögül.
Zihálás visszhangzott körülöttem, amikor mindenki meglátta, amit én is láttam – az anyajegyet a gyermek arcán, amely megegyezett a férjemével.
„Hogy tehetted?” Fojtogattam, miközben könnyek folytak végig az arcomon.
Nelly vállai megereszkedtek, a vereség a teste minden vonalába bele volt írva. „Annyira sajnálom, Martha. Soha nem akartam, hogy ez történjen.”
A kisfiú megrántotta Nelly szoknyáját. „Anyu, ki az a hölgy?”
A szívem megszakadt az ártatlan kérdésére. „Apád felesége vagyok” – suttogtam.
Nelly nappalijában ültünk. A kisfiú, Tommy csendesen játszott a sarokban, míg Nelly velem szemben ült.
„Kezdjük az elejéről” – követeltem.
Nelly remegő lélegzetet vett, keze az ölében csavarodott. „Négy évvel ezelőtt találkoztam Evannel egy bárban. Jól összemelegedtünk. Úgy volt, hogy egyszeri alkalom lesz, de aztán kiderült, hogy terhes vagyok”.
„És?”
„Elmondtam Evannek. Bepánikolt. Azt mondta, nem veszítheti el a családját. Felajánlotta, hogy gondoskodik rólam és a babáról, de csak akkor, ha beleegyezem, hogy titokban tartom a dolgot”.”
„Úgy, hogy három évig bujkálsz?”
Nelly bólintott, szégyenkezés színezte az arcát. „Az ő ötlete volt, hogy költözzek a szomszédba. Úgy gondolta, így könnyebb lesz szemmel tartani a dolgokat. De meg kellett ígérnem, hogy soha nem beszélek senkivel, főleg veled nem, és soha nem hozom ki Tommyt.”
Tommyra néztem, ártatlan arca fájdalmasan emlékeztetett Evan árulására. „Ő tudja? Arról, hogy Evan az apja?”
Nelly megrázta a fejét. „Nem. Evan néha meglátogatja, de Tommy azt hiszi, hogy csak egy barát.”
A kinyilatkoztatás úgy ért, mint egy téglatonnányi tégla. Az a sok üzleti út és a késő esti irodai munka. Mióta zajlott ez az orrom előtt?
„És most mi lesz?” Kérdeztem, inkább magamtól, mint Nelly-től.
Kinyújtotta a kezét, tétovázva, mielőtt a karomra tette volna a kezét. „Bárhogy is döntesz, Martha. Megértem, ha azt akarod, hogy elmenjünk.”
Hirtelen felálltam, menekülnöm kellett. „Időre van szükségem, hogy átgondoljam.”
Hazarohantam, könnyfátyol homályosította el a szememet.
A hét a könnyek és álmatlan éjszakák ködében húzódott el.
Csak mentem a dolgom, gondoskodtam a fiaimról, miközben a szívem millió darabra tört. Minden alkalommal, amikor a fiaimra, Jake-re és Ethanre néztem, a testvért láttam, akiről nem is tudták, hogy van.
Amikor Evan visszatért egyhetes üzleti útjáról, én vártam. Napokig próbáltam ezt a pillanatot, acéloztam magam a szembesítésre.
„Isten hozott itthon, édesem” – mondtam.
Evan arca felragyogott, amikor ledobta az aktatáskáját. „Szia, szépségem! Hiányoztam?”
„Persze. Van egy meglepetésem a számodra.”
„Tényleg? Mi az?”
Egy borítékra mutattam az asztalon. „Nyisd ki.”
Evan beletépett a borítékba, és mosolya elhalványult, amikor rájött, mit tart a kezében. A válási papírokat.
„Martha, mi…”
Megcsaptam a kezemet, elvágva a szavát. A végszóra Nelly lépett ki a konyhából Tommyval a karjában.
Evan arcáról eltűnt a szín. „Ó, Istenem! Martha, meg tudom magyarázni…”
„Hagyjuk ezt. Én mindent tudok. Végeztünk, Evan.”
Hátratántorodott, kétségbeesetten nézett közém, Nelly és Tommy közé. „Kérlek, hadd magyarázzam meg. Hiba volt.”
„Hiba? A hiba az, ha elfelejtesz tejet venni. Ez? Ez árulás. Évekig hazudtál nekem, Evan. Van még egy gyereked!”
A felemelt hangoktól összezavarodva Tommy sírni kezdett. Nelly lecsendesítette, és undorodó pillantást vetett Evanra.
Az utána következő események forgószélben zajlottak. Evan szülei elborzadva a fiuk tetteitől, a válás után kártérítésként a cégük felét adták.
Elfogadtam, mert tudtam, hogy ezzel biztosíthatom a fiaim jövőjét.
Ami Nellyt és Tommyt illeti, ők nem sokkal később elköltöztek. Egy részem sajnálta őket. De egy nagyobb részem túlságosan el volt foglalva azzal, hogy megpróbáljon meggyógyulni.
Egy délután, ahogy néztem a fiaimat a hátsó kertben játszani, egy felismerés ért. Lehet, hogy a múltat nem tudom megváltoztatni, de a jövőt alakíthatom.
Odahívtam a fiúkat, és szorosan magamhoz öleltem őket.
„Figyeljetek rám” – mondtam, és az ártatlan arcukba néztem. „Azt akarom, hogy ígérjetek meg nekem valamit. Legyetek mindig őszinték, kedvesek és tisztelettudóak. Úgy bánjatok másokkal, ahogyan ti is szeretnétek, hogy bánjanak veletek. Meg tudjátok ezt tenni nekem?”
Ünnepélyesen bólintottak, és én éreztem a remény csillanását. Az előttem álló út nehéz lesz, de elhatároztam, hogy jobb emberré nevelem a fiaimat, mint az apjuk.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
