Készülj fel arra, hogy megdöbbentő történetekbe merülj bele a házasságokban elkövetett árulásokról. Árulások, amelyek között vannak olyan férjek, akik hazudnak arról, hogy nem kapnak apasági szabadságot, olyanok, akik összeesküvést szőnek az anyjukkal, hogy meglopják a feleségüket, és még olyan férjek is, akik megpróbálják eladni a feleségük otthonát a saját hasznukra – mindez itt van!
A következő öt történet arról szól, hogy biztosítsuk, hogy valóban ismerünk valakit, mielőtt elköteleznénk az életünket mellette. Arról szólnak, hogy bízz az ösztöneidben, és soha ne hagyd magad félrevezetni. Íme, hogyan tudták meg ezek a feleségek az igazságot a jelentős másikukról…
Az apasági terv
A friss festék illata ott lengett a levegőben, miközben gondosan elrendeztem az új gyerekszobát, a szívem pedig dagadt az izgalomtól! Lágy, pasztellszínek borították a falakat, és egy gyönyörű fehér kiságy állt a sarokban.
A babaruhák és játékok szépen egymásra voltak halmozva a polcokon, mindegyik gondosan kiválasztott. Megálltam, hogy megsimogassam növekvő pocakomat, és elképzeltem az előttem álló napokat, amelyek tele lesznek éjszakai etetésekkel, a babám nevetésének hangjával és a szülői lét örömével a férjem, Ethan mellett.
A férjemmel már évek óta terveztük ezt, és most már nagyon vártuk az első gyermekünk érkezését! Ethan megígérte, hogy mellettem lesz minden álmatlan éjszakán, minden mérföldkőnél, minden új kezdetnél. De az utóbbi időben valami nem stimmelt vele.
A mosolya nem ért el a szeméig, és úgy tűnt, hogy elkalandozik a beszélgetéseink során, különösen, amikor a babáról beszéltünk.
„Talán csak a munka miatt van stresszes” – nyugtattam magam, és elhessegettem a gyötrődő kétséget, amely belém kúszott. Mégis, aznap este, amikor leültünk vacsorázni, tudtam, hogy nem tudok tovább figyelmen kívül hagyni.
„Ethan, jól vagy?” Kérdeztem, a hangom nyugodt volt, annak ellenére, hogy belül felfordultam.
Megdöbbenve nézett fel, mintha valami mély gondolatból rángatták volna ki.
„Igen, jól vagyok” – mondta, de a hangja nem volt meggyőző. Elmozdult a székében, és félrenézett, keze az ölében lévő szalvétával babrált.
„Biztos vagy benne? Mostanában olyan… zavartnak tűnsz” – nyomtam rá finoman, és a keze után nyúltam.
Sóhajtott, és röviden megszorította a kezemet, mielőtt elhúzódott volna.
„Ez csak a munka. Szigorúak az apasági szabadsággal kapcsolatban. Beszéltem a főnökömmel, és nem túl támogató. Utalt rá, hogy ha kiveszem a szabadságot, elveszíthetem az állásomat.”
A szavak a levegőben lógtak, és úgy éreztem, mintha hideg vízzel öntöttek volna le. Elveszíti a munkáját? Nem ezt terveztük! Szükségünk volt a jövedelmére, különösen most!
„Miért nem mondtad el korábban?” Kérdeztem halkan, a hangom alig volt suttogásnál hangosabb.
„Nem akartalak stresszelni” – válaszolta, és a tekintete az asztalra esett. „Azt hittem, majd én kitalálom.”
Egy csomó összeszorult a mellkasomban. Miért éreztem úgy, hogy van még valami, amit nem mondott el? De kényszerítettem magam, hogy mosolyogjak, próbáltam támogató lenni.
„Túl fogunk jutni rajta, szerelmem. Mint mindig.”
Viszonzásul egy apró, feszült mosolyt kapott tőle, de ez nem sokat enyhített az aggodalmamon. Miközben elmosogattam, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valami nagyon-nagyon nincs rendben.
A következő héten az élelmiszerboltban találtam magam, az agyam még mindig az aggodalomtól kavarogva. Céltalanul bolyongtam a sorok között, nem tudtam, mit vegyek, vagy egyáltalán, mire van szükségünk. Úgy éreztem, mintha az életem kicsúszott volna az irányításom alól, és szalmaszálakba kapaszkodva próbálnám összetartani.
„Sarah! Te vagy az?” – szólalt meg hirtelen egy ismerős hang, ami szétrobbantotta a stressz buborékomat.
Megfordultam, és láttam, hogy Amanda, Ethan főnökének felesége tolja a bevásárlókocsit a folyosón. Amanda mindig is vidám és társaságkedvelő volt, mosolya minden helyiséget beragyogott, ahová belépett. Az egyetem óta ismertük egymást, és bár nem voltunk közeli barátok, mégis alkalmi bajtársiasságot ápoltunk.
„Amanda, szia!” Olyan lelkesen üdvözöltem, amennyire csak tudtam. „Örülök, hogy látlak!”
„Hogy bírod, kislány?” Kérdezte Amanda, tekintete röviden a hasamra siklott. „És hogy van az a drága babaköteg?”
„Jól vagyunk” – válaszoltam, bár a hazugságnak keserű íze volt. „Csak egy kicsit stresszesek vagyunk. Ethannek gondjai vannak az apasági szabadságával.”
Amanda a homlokát ráncolta, őszinte zavarodottság vonult végig az arcán.
„Problémák? Azt hittem, Ethan szabadságát minden gond nélkül jóváhagyták. A férjem még azt is megemlítette, mennyire örül, hogy kivehet egy kis szabadságot, hogy veled lehessen.”
A szavak olyanok voltak, mint egy ütés a gyomromba.
Amandára bámultam, az agyam zakatolt. „Biztos vagy benne?” Sikerült megkérdeznem, a hangom enyhén remegett.
„Teljesen! A férjem szerint nagyszerű, hogy Ethan kivette a szabadságot, különösen most. Már mindent elrendeztünk.”
A rettegés hideg érzése öntött el. Miért hazudna a férjem ilyesmiről? Mit rejtegetett?
„Köszönöm, Amanda – motyogtam gyorsan, és újabb mosolyt erőltettem magamra. „Most már tényleg mennem kell.”
Végig siettem a maradék bevásárláson, a gondolataim a zavarodottság és a félelem kaotikus zűrzavarát képezték. Hazaérve a konyhában járkáltam, és újra és újra lejátszottam a beszélgetést a fejemben. Ha Ethan szabadságát jóváhagyták, miért mondott volna mást?
Aztán megakadt a tekintetem a telefonján, amelyet hanyagul a konyhapulton hagyott, miközben ő zuhanyozott. A szívem hevesen kalapált, amikor felvettem. Haboztam, a bűntudat marcangolt. De a válaszok iránti vágy felülírta a tétovázásomat.
Azonnal megnyitottam a családi chatjét, végig pörgetve az üzeneteket, mindegyik olyan volt, mint egy tőr a szívembe. Az ösztöneim azt súgták, hogy a szülei, akik nem igazán helyeseltek engem, belekeveredtek ebbe az egészbe, és igazam volt.
Egy nemrégiben folytatott beszélgetésben Ethan anyja azt írta: „Ethan, tényleg nem kell szabadságot kivenned a baba miatt. Sarah anyukája tud segíteni. Szükségünk van rád a felújítás miatt.”
Az apja azt válaszolta: „Pontosan. Nem mintha messze lennél. Hétvégenként hazajöhetsz.”
Ethan így válaszolt: „Tudom. Kiveszem a szabadságot, és átjövök segíteni. Sarah meg fogja érteni.”
A lélegzetem elakadt.
Azt tervezte, hogy apasági szabadságra megy, de nem azért, hogy velem és a babánkkal legyen, hanem hogy segítsen a szüleinek a házfelújításban? Éreztem, hogy a világ körülöttem összeomlik.
Az elmém pörgött a hitetlenségtől, a dühtől és a szívfájdalomtól. Hogy tehette ezt velem, a meg nem született gyermekünkkel? Elképzeltem, hogy együtt töltjük ezt az értékes időt, de ő a szüleit választotta a családja helyett. Könnyek homályosították el a látásomat, miközben gyorsan lefényképeztem az üzeneteket bizonyítékként.
Később együtt vacsoráztunk, és úgy tettem, mintha semmi baj nem lenne, miközben a mentális tervemet készítettem.
Mire Ethan másnap este hazaért, már döntöttem. Úgy döntöttem, nem maradhatok olyasvalakivel, aki ilyen könnyen elárulja a bizalmamat, különösen akkor, amikor össze kellene tartanunk.
„Kirúgtak” – jelentette be az üres házban, amint megérkezett. Anyám később elmondta, hogy az ő anyja is ezt mondta neki.
Körülnézett a házban, észrevéve a távollétemet. Aztán a szeme a konyhaasztalon hagyott borítékra esett, amelyet az én kézírásommal neki címeztem.
Remegő kézzel kinyitotta a levelet, és elolvasta a szavakat, amelyek megpecsételték a sorsunkat.
Ethan,
Megtaláltam a szüleid üzeneteit. Hazudtál nekem az apasági szabadságról. Ha képes vagy hazudni egy ilyen fontos dologban, hogyan bízhatnám rád a jövőnket? Őszinteségre van szükségem, különösen most. Elmegyek, mert jobbat érdemlek, és a babánk is.
Elküldtem az üzeneteidről készült képeket a főnöködnek, és ezért rúgtak ki. Nem maradhatok olyasvalakivel, aki így elárul engem, különösen akkor, amikor egyesülnünk kellene. Be fogom adni a válókeresetet.
Sarah.
Ethan döbbenten és összetörten állt ott, és bámulta a levelet. Mindent elvesztett: a munkáját, a feleségét, és az esélyt, hogy jelen lévő apa legyen a gyermeke életében, mindezt a hazugságai és döntései miatt.
Én viszont tudtam, hogy helyesen döntöttem. Ahogy a szüleim nappalijában ültem, kezemben a növekvő pocakommal, rájöttem, hogy az a jövő, amit Ethannel elképzeltem, elmúlt. De azt is tudtam, hogy erősnek kell lennem a gyermekemért és magamért. Itt volt az ideje, hogy új fejezetet kezdjek, amely az igazságra és a tisztességre épül.
Áldozatot hozni a babánkért
Felnőttként problémás tinédzser voltam, az a fajta, aki miatt az emberek a fejüket rázzák és azt mormolják, hogy soha nem lesz belőlem semmi. De vigaszt találtam az agy tanulmányozásában, az agy működésének megértésében, és abban, hogy mi mozgat bennünket.
Az, hogy neurológus lettem, segített megváltani engem. Ez volt a módja annak, hogy bebizonyítsam magamnak és mindenki másnak, hogy tudok valami értelmeset csinálni. Évekig az embereken való segítés öröme adott nekem célt. Mégsem csak maga a munka töltött be, hanem az élet, amit köré építettem… az élet a férjemmel.
Amikor összeházasodtunk, én voltam a családfenntartó, és James mindenben támogatott, amiben csak lehetett. A férjem, akivel négy éve együtt éltünk, marketingszakmában dolgozott, és jóval kevesebbet keresett, mint én, de sosem hagytuk, hogy a pénz határozza meg a szerepünket vagy a boldogságunkat.
Már a kezdetektől fogva egyetértettünk abban, hogy a gyermekvállalás nem prioritás számunkra. Ha valaha is fontolóra vennénk a gyerekvállalást, akkor az örökbefogadást részesítenénk előnyben. Biológiai gyerekek? Nem elleneztem az ötletet, de nem is voltam különösebben lelkes. Szerettem az életemet úgy, ahogy volt: kiszámítható, strukturált és a karrierem által vezérelt.
De minden megváltozott azon a napon, amikor a legjobb barátjának kisfia született.
Még mindig emlékszem arra a pillanatra, amikor James először tartotta a kezében azt az apró örömcsomót. Az egész viselkedése ellágyult, és a szemei olyan gyengédséggel teltek meg, amilyet még soha nem láttam.
Hirtelen elkezdett arról beszélni, hogy nekünk is lesz egy saját gyerekünk, és egy olyan életet festett le, amit én magam soha nem tudtam elképzelni. Próbáltam elhessegetni, azt mondogatva magamnak, hogy ez csak egy átmeneti állapot, de az élet döntött, amikor váratlanul kiderült, hogy terhes vagyok.
„Most mihez kezdjünk?” Kérdeztem tőle aznap este, egyik kezemben a pozitív terhességi tesztet, a másikban a nyugalmamat szorongatva.
„Tartsuk meg! Majd megoldjuk” – válaszolta habozás nélkül, és megnyugtatóan megszorította a kezemet.
Így hát fenntartásaim ellenére beleegyeztem.
Kompromisszumot kötöttünk: a férjem otthagyja a munkáját, és otthonmaradó apuka lesz, amint megérkezik a baba, így én továbbra is folytathatom az igényes karrieremet. Logikus tervnek tűnt; tökéletes egyensúlynak a szülőség és a szakmai törekvések között. De nagyot tévedtem…
Amikor a lányunk, Lily megszületett, minden megváltozott.
Abban a pillanatban, amikor a kezemben tartottam, tudtam, hogy soha nem fogom megbánni, hogy megszülettem. Egy részem mégis kétségbeesetten próbált ragaszkodni ahhoz az élethez, amelyet gondosan felépítettem az érkezése előtt. Hamarosan véget ért a rövid szülési szabadságom, és egy államon kívüli orvosi konferenciára kellett jelentkeznem.
„Biztos, hogy nem lesz semmi baj?” Kérdeztem Jamest, mielőtt elmentem. Az ajtóban állt, és ugyanolyan gyengéd pillantással bölcselte Lilyt, mint amikor először tartotta a karjában.
„Ne aggódj, Rachel. Nem lesz semmi baj. Te csak koncentrálj a munkádra, oké?”
„Hívj, ha bármire szükséged van” – erősködtem, de a szavak még a saját fülemnek is üresen hangzottak.
A férjem elmosolyodott, bár ez a mosoly nem egészen ért el a szeméig.
„Úgy lesz.”
De amikor visszatértem a konferenciáról, minden megváltozott. James távolságtartó volt, a szokásos laza viselkedését valami sötétebb és feszültebb váltotta fel.
„Szia, milyen volt a konferencia?” – kérdezte, tekintete egy pontra szegeződött valahol mögöttem.
„Jól” – válaszoltam óvatosan. „És itt hogy mennek a dolgok?”
Megvonta a vállát, az arca a közöny maszkja volt. „Jól. Csak… fáradt vagyok, azt hiszem.”
Megszólalt a vészcsengő a fejemben. „Fáradt?” Visszhangoztam. „Mi folyik itt, kicsim?”
Tétovázott, aztán halkan megszólalt, a hangját valami olyasmi árnyalta, amit eddig még nem hallottam; félelem.
„Nem tudom, hogy képes vagyok-e erre, Rachel”.
„Mire?” Kérdeztem, bár már tudtam, hogy ez hova vezet.
„EZT… otthon maradni Lilynél. Csapdában érzem magam. Túlterheltnek.”
A vallomása úgy csapott le rám, mint egy pörölykalapács!
„Azt mondtad, hogy meg tudod oldani. Beleegyeztél ebbe!”
„Tudom, de nehezebb, mint gondoltam. Nem vagyok erre termett” – nyögte.
„Szóval, mit javasolsz? Hogy adjam fel a karrieremet? Hosszabbítsam meg a szülési szabadságomat?”
„Nem, én csak… talán megnézhetnénk egy bölcsődét?” – válaszolta.
„Óvoda?” Hitetlenkedve bámultam rá. „Már beszéltünk erről. Megegyeztünk, hogy én visszamegyek dolgozni, te pedig otthon maradsz Lilivel.”
„Tudom, de…”
„Áldozatokat hoztam, James!” A hangom felemelkedett a csalódottságtól. „Visszatoltam magam a munkába értünk. Tudtad, milyen fontos ez nekem!”
„És én is hoztam áldozatokat!” – vágott vissza, és a hangja megtört. „Otthagytam a munkámat, Rachel. A karrieremnek vége.”
Sűrű és fojtogató csend támadt közöttünk. Lily halk sírása visszhangzott a gyerekszobából, és a férjem úgy pillantott a válla fölött, mint aki mindjárt összetörik.
„Sajnálom” – suttogta, alig hallható hangon. „Csak segítségre van szükségem.”
Lily születése óta először döbbentem rá, hogy milyen mélyen küzd. Nem én voltam az egyetlen, aki azért küzdött, hogy mindent egyben tartson. De még mindig nem tudtam lerázni magamról az árulás érzését. James megígérte, és most vissza akart lépni?
A következő néhány nap feszült beszélgetések és erőltetett mosolyok homályában telt. Alig beszéltünk, mindketten visszahúzódtunk a saját világunkba. Én több időt töltöttem a munkahelyemen, ő pedig több időt töltött a szemkontaktus kerülésével.
Végül egy este, miután lefektettem Lilyt, leültem mellé a kanapéra.
„Ki kell találnunk valamit, James.”
Bólintott, bár nem találkozott a tekintetemmel. „Igen, tudom.”
„Ez nem működik. Mindketten szerencsétlenek vagyunk, és a lányunk jobbat érdemel.”
„Mit akarsz, mit tegyek, Rachel?” – csattant fel, és frusztráció szivárgott a hangjába. „Én mindent megteszek itt.”
„Talán segítségre van szükségünk” – mondtam, gondosan megválogatva a szavaimat. „Talán elsiettük a dolgot.”
„Miről beszélsz?” A hangja rekedt. „Megbántad, hogy megszülted Lilyt?”
„Nem! De azt sajnálom, hogy cserbenhagyjuk őt.”
Elfordította a tekintetét, a fájdalom belevésődött a vonásaira. „Szóval, mit tegyünk?”
„Felvettem egy dadust.”
A feje felkapta a fejét, hitetlenkedés öntötte el a szemét. „Micsoda? Egy dadust? Ezt nem engedhetjük meg magunknak!”
„Dehogynem”, mondtam határozottan. „Újra elkezdesz otthonról dolgozni, és minden bevételed a nő fizetésére megy. Majd kitalálunk valamit.”
Az ezt követő vita heves volt, de én megálltam a helyem. A férjem ott akart lenni Lily mellett, de segítségre volt szüksége. És ha én nem tudtam ott lenni, akkor gondoskodtam róla, hogy valaki más legyen ott.
Claire, az új dadusunk a következő hétfőn kezdett. Isten ajándéka volt. Nyugodt volt, tapasztalt, és pontosan az, amire Jamesnek szüksége volt. Lassan kezdett újra magára találni. A feszültség enyhült az otthonunkban, és a lányunk születése óta először éreztük a békét.
Egyik este, amikor néztem, ahogy James szelíd mosollyal az arcán eteti Lilyt, tudtam, hogy jó döntést hoztam. Lehet, hogy a dolgok sosem lesznek tökéletesek, de megtaláltuk az új normális életünket.
„Sajnálom” – mondta egy este, a hangja mély és őszinte volt. „Jobban kellett volna támogatnom.”
„Én is sajnálom”, suttogtam vissza. „Jobban meg kellett volna hallgatnom és közölnöm a terveimet.”
Nem volt tökéletes megoldás, de kezdetnek megtette. Megtanultuk, hogyan navigáljunk ebben az új közös életben, napról napra. Ahogy aznap este a verandán ültünk, és néztük, ahogy a csillagok ragyognak felettünk, éreztem a remény csillogását.
Még hosszú út állt előttünk, de amíg együtt nézünk szembe vele, tudtam, hogy sikerülni fog.
A titok az eladás mögött
A lenyugvó nap aranyló fénye lágy ragyogásba öltöztette a verandát, én pedig lágyan ringatóztam a hintán, és hallgattam a láncok ritmikus nyikorgását. Mark állt előttem, szemében ismerős intenzitással.
„Több helyre van szükségünk, ha családot akarunk alapítani, Layla. Ez a hely egyszerűen túl kicsi” – mondta, és a hangját olyan komolysággal árasztotta el, ami a szívembe markolt.
Nem tudtam, hogy ez a beszélgetés megváltoztatja az életemet.
Körülnéztem, és szemügyre vettem a hangulatos házat és a virágzó kertet, amelyet a szüleim által felállított fehér kerítés keretezett. Ez a ház több volt, mint egy egyszerű otthon; a szüleim ajándéka volt, amikor egy évvel ezelőtt összeházasodtunk, szeretetük és támogatásuk jelképe az új közös életünkhöz.
„De Mark, ez a ház tökéletes” – válaszoltam halkan, és szomorúságot éreztem a gondolatra, hogy magunk mögött hagyjuk. „A szüleim olyan nagylelkűek voltak ezzel az ajándékkal.”
A férjem felsóhajtott, és leült mellém a hintára, a jelenléte megnyugtató, de valahogy mégis távolságtartó volt. Megfogta a kezemet, ujjai melegen simultak hűvös bőrömhöz.
„Tudom, édesem. De gondolj a jövőre. Egy nagyobb ház több helyet jelent a gyerekszobának és egy hátsó kertet, ahol a gyermekünk vagy gyermekeink játszhatnak. Ez egy lépés előre, egy lépés az élet felé, amiről álmodtunk.”
Szavai gyönyörű képet festettek; egy olyan képet, amely tele van nevetéssel, késő esti etetésekkel, és azzal, ahogy a gyermekeink megteszik első lépéseiket egy tágas, napfényes szobában. De bármennyire is elbűvölően hangzott, valami nem tetszett nekem.
Körülnéztem a rózsákon, amelyeket együtt ültettünk, a hangulatos nappaliban, ahol számtalan estét töltöttünk a kanapén kuporogva, és a konyhában, ahol az első ételt főztük férj és feleségként.
Tényleg magam mögött tudnám hagyni mindezt?
„Biztos vagy benne, hogy ezt kell tennünk?” Kérdeztem, és az arcán kerestem a tétovázást, annak minden jelét, hogy ő is küszködik ezzel a döntéssel.
De a férjem tekintete szilárd volt, rendíthetetlen.
„Tudom, hogy nehéz, angyalom. De új emlékeket fogunk teremteni az új házban. Ez lesz az otthonunk, ahol felneveljük a gyerekeinket, és ahol együtt építjük a jövőnket.”
Tudtam, hogy igaza van, vagy legalábbis el akartam hinni, hogy igaza van. Bíztam Markban és a jövőnkkel kapcsolatos elképzeléseiben. Ha szerinte egy nagyobb házba költözésre volt szükségünk, akkor követtem őt, bármennyire is nehéz volt elengedni.
„Rendben – suttogtam, lenyelve a gombócot a torkomban. „Eladjuk a házat… a jövőnkért.”
Mark mosolya sugárzott, megkönnyebbülése érezhető volt. Szoros ölelésbe húzott, ajkai a hajamhoz simultak.
„Köszönöm, szerelmem. Ígérem, megéri majd!”
Nehéz szívvel beleegyeztem.
Heteken belül a mi hangulatos kis házunk a piacon volt, és a vevők sorban álltak. Nem tudtam lerázni magamról a veszteség érzését, de Mark lelkesedése és optimizmusa megakadályozta, hogy hangot adjak a kétségeimnek.
Biztosított arról, hogy megtaláljuk a tökéletes otthont, olyat, amelybe ugyanúgy beleszeretek, mint ebbe.
„Ez a helyes döntés, Lay. Meglátod, így lesz a legjobb” – mondta, miközben egy újabb költöztetődobozt pecsételt le ragasztószalaggal.
Bólintottam, bár a szívemet úgy éreztem, mintha összeszorítanák.
A nappali, amely most tele volt „Konyha”, „Könyvek” és „Dekor” feliratú dobozokkal, idegenül hatott, megfosztva melegségétől és ismertségétől. Úgy volt, hogy másnap kiköltözünk, és néhány napig Mark szüleinél lakunk, amíg ő felfedezi az új otthonunk „meglepetését”.
Minden olyan sietősnek tűnt, de félretoltam az aggodalmaimat. A férjem tudta, mit csinál… legalábbis azt hittem.
Ekkor csörgött a telefonom egy ismeretlen számról érkező üzenettel.
„Szia, Layla. Hallottam, hogy eladtátok a házat. Annyira örülök, hogy Mark végre bevallotta neked. Megérdemled, hogy megtudd az igazságot” – írta az idegen.
A képernyőre bámultam, zavarodottság kavargott a fejemben. Bevallotta? Milyen igazságot?
Remegtek az ujjaim, amikor visszaírtam: „Ki beszél? Milyen vallomás?”
Néhány pillanattal később a telefonom ismét megszólalt.
„Ööö… Candice az, Mark exe. Ó, szóval ő nem… Neked át kell nézned a padlást”.
Candice? Mark exe? A szívem hevesen vert, ahogy a rettegés érzése elöntött. Miért pont most keresett meg? És mi lehet a padláson, amiről úgy érezte, hogy figyelmeztetnie kell engem?
A padlásajtó nyikorgott, amikor lassan kinyitottam, és egy poros, félhomályos, régi dobozokkal és elfelejtett tárgyakkal teli helyiséget tártam fel. Haboztam, félelem és kíváncsiság küzdött bennem.
Mi lehet itt fent?
Keresgélni kezdtem a dobozok között, a szívem minden egyes lélegzetvételnél hevesebben vert.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után kiszúrtam egy kis faládát a sarokban, részben elrejtve egy halom régi takaró alatt. Korábban észre sem vettem.
Remegő kézzel találtam egy kulcsot egy közeli fiókban, és kinyitottam a ládát.
Belül egy halom iratot és egy vastag főkönyvet találtam. Átlapoztam őket, a vérem megfagyott, ahogy az igazság kezdett kibontakozni előttem.
A papírok részletezték a jelentős adósságokat és a hatalmas összegeket, amelyekkel Mark különböző hitelezőknek tartozott! Jogi lépésekkel fenyegetőztek, késedelmes fizetésekről szóló értesítések és titkos tranzakciókról szóló feljegyzések voltak benne!
Egy dokumentum különösen megragadta a figyelmemet: egy sikertelen üzleti terv egy technológiai startupról, amelyet Mark évekkel ezelőtt megpróbált elindítani! Mindent beleölt; a megtakarításait, kölcsönöket, sőt, még a barátaitól és a családjától is kölcsönkért pénzt! De az üzlet látványosan megbukott, és az adósságban fuldoklott.
Nekem erről soha nem beszélt.
A férfi, aki az esküvőnk napján mellettem állt, és egy szeretetre és bizalomra épülő jövőt ígért, egy hatalmas méretű pénzügyi katasztrófát titkolt!
Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy tovább olvastam. A főkönyvhöz csatolva volt egy dokumentum, amelyből kiderült, hogy az adósságai egy részét Candice-re hárította, amikor együtt voltak. Az árulás súlya összetört.
„Mark, miért nem mondtad el nekem?” Suttogtam az üres padlásra. „Miért titkoltad el mindezt?”
Az igazság úgy ért, mint egy ütés a gyomromba. Mark nem akart nagyobb házat a leendő gyermekeinknek! Szüksége volt a ház eladásából származó pénzre, hogy kifizesse az adósságait, és elkerülje az anyagi csődöt! Megpróbálta felhasználni az én és a szüleim nagylelkű ajándékát, hogy elfedje a kudarcát!
Düh tört fel bennem, miközben becsaptam a főkönyvet. Hogy tehette ezt velem?! Velünk?!
Visszatérve a földszintre, felhívtam Candice-t, és megbeszéltük, hogy találkozunk egy csendes kávézóban.
„Azt hittem, hogy megváltozott, Layla” – mondta Candice, a hangjában sajnálkozással teli hangon titkos találkozónk alatt. „El akartam hinni, hogy megváltozott. De amikor hallottam a házról, meg kellett győződnöm róla, hogy tudja az igazságot.”
Egy pillanatig csendben ültünk, a szavainak súlya rám nehezedett. Ostobának, elárultnak és teljesen összetörtnek éreztem a szívem.
„Honnan tudtál a padláson lévő dobozról?” Egy idő után megkérdeztem.
„Így tudtam meg az igazságot arról, hogy mit csinált, amikor felfedeztem a dobozt a szülei házának padlásán. Mindig költözött vele, és vagy a pincében, vagy a padláson tartotta.”
„Végeztem egy kis kutatást, miután szakított velem, és kirúgott a szülei házából, ahol ‘ideiglenesen’ laktunk. Beszéltem néhány korábbi barátnőjével, és kiderült, hogy velük is ugyanezt tette. Ez az ő modus operandija, és ezt tette SOK nővel, akiknek házuk volt.”
Megdöbbentem és hitetlenkedtem. A házasságom egy hazugság volt.
Megköszöntem Candice-nek a segítségét és azt, hogy elérte, mielőtt elmentem volna, hogy a házamban gondolkodjam a dolgokat.
Aznap este szembesítettem Markot…
„Mi ez a dokumentum a padlásról, Mark?” követeltem, miközben felemeltem az egyik dokumentumot, amit találtam. „Mit tettél?”
Az arca hamuvá vált, ahogy meglátta a papírokat. „Lay, meg tudom magyarázni…”
„Semmit sem tudsz mondani, ami ezt az árulást visszacsinálná” – mondtam, és a hangom remegett a dühtől. „Azt hittem, hogy közös életet építünk, de te csak a hibáidat próbáltad elfedni.”
„Sajnálom, kicsim. Sosem akartam, hogy idáig fajuljon a dolog.”
„Ne „babázz” engem. A bocsánatkérés nem elég! Kihasználtál! Kihasználtad a szüleimet! Ennek vége, Mark.”
Ezekkel a szavakkal megfordultam, és kisétáltam az ajtón, magam mögött hagyva azt a férfit, akiről azt hittem, hogy ismerem. Jobbat érdemeltem. Megérdemeltem az igazságot. És nem akartam kevesebbel beérni. A válás volt a következő dolog a kártyákon, és én megtartottam a házamat.
A titokzatos főbérlő
Mindig is büszke voltam arra, hogy okosan bánok a pénzzel. Nem voltam az a fajta, aki dizájner ruhákra pazarolt, vagy spontán nyaralásokra ment, mint a barátaim. Ehelyett aprólékosan megterveztem minden kiadást, és gondoskodtam arról, hogy a fizetésem minden fillérje valami értelmes dologra menjen.
Visszafogtam a luxuscikkeket, a takarékoskodást és a költségvetést választottam azzal az álommal, hogy egyszer majd saját házunk lesz.
Egy napsütéses délután a teraszon ültem, jeges teát kortyolgattam, miközben a legjobb barátnőmmel és kolléganőmmel, Jessicával beszélgettem.
„Csak el akarok menni nyaralni egy napsütötte helyre” – mondtam vágyakozva. „Csak heverészni a tengerparton, koktélokat kortyolgatni, és nem aggódni semmi miatt.”
A barátnőm megértően mosolygott rám.
„Hamarosan, Emma. Tudom, hogy közel vagy ahhoz, hogy megszabadulj a lakbértől, meg minden. Ha egyszer berendezkedsz, biztos vagyok benne, hogy jobbra-balra nyaralásokat fogsz tervezgetni.”
Jessicának bizonyos szempontból igaza volt. A ház, amelyben a férjemmel éltünk, volt az anyagi terheink középpontjában. Minden hónapban a fizetésem jelentős részét a kis külvárosi otthonunk bérleti díjára fordítottam.
Paul, a férjem és én is hozzájárultunk hozzá, de a törlesztőrészleteket mindig ő állta. Soha nem kérdőjeleztem meg. Miért is tettem volna? Teljesen megbíztam benne.
„Ne aggódj, drágám” – mondta Paul a bájos mosolyával. „Majd én gondoskodom a bérleti díjról a közös számlánkról. Csak koncentrálj a munkádra, és bízd rám a dolgot”.
Teltek az évek, én pedig továbbra is áldozatokat hoztam, és visszavettem azokból a dolgokból, amiket szerettem volna. Közben Paul a villany- és vízszámlákat is kezelte, és mindketten megosztottuk az élelmiszerekkel kapcsolatos kiadásokat. Néha nehéz volt, de úgy gondoltam, hogy egy közös célért dolgozunk: hogy végül miénk legyen álmaink otthona.
Egy reggel a férjemnek korán el kellett mennie egy rövid üzleti útra. Ez nem volt szokatlan, és már hozzászoktunk a gyakori utazásaihoz.
„Akarod, hogy ezúttal én intézzem a lakbért?” Ajánlottam fel, miközben segítettem neki összepakolni a bőröndjét. „Tudom, hogy a hónap elsején utazni fogsz”.
Paul felpillantott a bőröndjéből, arckifejezése egy pillanatra megfeszült.
„Nem, de köszönöm. Bejelentkezem a laptopomról, és megcsinálom, vagy elintézem, ha visszajöttem.”
„Kicsim, már így is annyi mindent csinálsz. Hadd segítsek” – erősködtem finoman.
De ő megrázta a fejét, és felsóhajtott. „Semmi baj, Em. Már mindent kézben tartok.”
Ezzel másnap reggel elutazott, és a téma elmaradt. De ahogy közeledett a hónap elseje, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy talán ezúttal nekem kellene közbelépnem. Ezért úgy döntöttem, hogy az ebédszünetemben elmegyek a bankba.
„Hová mész?” Jessica megkérdezte, miközben összeszedtem a táskámat és a telefonomat az irodában.
„Csak a bankba” – mondtam lazán. „Nemsokára visszajövök, aztán ebédelhetünk együtt.”
Gyors ügyintézésnek indult, egy egyszerű feladatnak, hogy kifizessem a lakbért, amíg Paul távol van. Nem számítottam arra, ami ezután történt.
Amikor a pénztároshoz értem, elmagyaráztam neki a helyzetemet, és minden szükséges részletet elmondtam.
„Szeretném átutalni az e havi bérleti díjat a főbérlőmnek” – mondtam mosolyogva. „Általában a férjem intézi ezt, de ő most nincs a városban.”
A pénztáros bólintott, és megnézte a számlaszámot, amelyet egy jegyzettömbről olvastam le, amelyre a férjem minden fontosat felírt, és otthon az íróasztalán tartotta.
„Megerősíthetem a számlához tartozó nevet?” – kérdezte, miközben beírta a részleteket.
„Igen, ez a főbérlő számlája kell, hogy legyen.”
A pénztárosnő értetlen arckifejezéssel nézett rám. „Mrs. Parker, itt az áll, hogy a főbérlője neve Mrs. Helen Parker”.
A mosolyom elhalványult. „Micsoda?” Zavartan pislogtam, a szívem hevesen kalapált. Helen Parker Paul anyja volt. Miért ment neki a lakbérünk?
Visszapillantott a képernyőre. „Mrs. H. Parker számlájára évek óta rendszeresen érkeznek befizetések önöktől.”
„Itt valami tévedésnek kell lennie” – mondtam, és remegett a hangom.
A pénztárosnő kétszer is ellenőrizte, majd ünnepélyesen bólintott. „Nincs itt semmi tévedés. Szeretné, ha kinyomtatnám önnek a nyilvántartást?”
Csak bólintani tudtam, ahogy a döbbenet eluralkodott rajtam.
Amikor átnyújtotta nekem a kinyomtatott kivonatot, alig tudtam feldolgozni, amit láttam. Az úgynevezett bérleti díj befizetéseim mindvégig az anyósomnak jártak.
Kábultan hagytam el a bankot, és hazafelé hajtottam, megfeledkezve a Jessicával elköltött ebédről. Válaszokra volt szükségem. Most.
Beviharzottam a férjem dolgozószobájába, és elkezdtem átkutatni az íróasztalfiókjait, bármilyen nyomot keresve, ami magyarázatot adhatna erre az őrületre. Nem tartott sokáig, mire megtaláltam, amit kerestem…
…az otthonunk tulajdoni lapjait, néhány régi papírmunka alá rejtve.
A szívem összeszorult, ahogy átolvastam a dokumentumokat. A ház tulajdonosa Paul volt! Ő vette meg évekkel ezelőtt, mint egyedüli tulajdonos! Soha nem volt bérbeadó tulajdonában. A bérleti díj, amit fizettem? Nem voltak mások, mint havi részletfizetések az anyjának, bérleti díjnak álcázva.
Csak ültem ott, döbbenten és dühösen. Úgy éreztem, az egész világom összeomlik körülöttem.
A telefonom megszólalt. Jessica volt az.
„Emma, jól vagy? Nem jöttél vissza az irodába.”
Gyorsan felvilágosítottam a megdöbbentő felfedezésről.
„Szóval a bérleti díj, amit évek óta fizetsz, valójában az anyjának a zsebpénze?” – kérdezte hitetlenkedve. „Ez őrültség!”
„Nem tudom, mit tegyek” – vallottam be remegő hangon. „Paul a következő napokban távol van, és azt sem tudom, hol kezdjem.”
„Magával vitte a laptopját?” Jessica megkérdezte.
„Nem, még mindig itt van.”
„Akkor nézd át! Lehet, hogy több információ is van benne.”
Remegő kézzel kinyitottam Paul laptopját, és elkezdtem kotorászni az e-mailjei között. Amit találtam, attól felfordult a gyomrom! A közte és az anyja közötti üzenetek részletesen bemutatták, hogyan folytatják a megtévesztésemet, és hogyan juttatnak neki pénzt a lakbér ürügyén.
Rosszul éreztem magam.
A férjem arra használt engem, hogy fizessem az anyja életmódját, miközben én feláldoztam a saját boldogságomat és álmaimat!
Mintha a karma gyorsan akart volna cselekedni, azon az éjszakán heves vihar söpört végig a városon. Reggelre a házat elöntötte a víz, a plafonon keresztül szivárgott a víz, és a padlón is összegyűlt!
Összepakoltam a csomagjaimat, és foglaltam egy szobát egy közeli szállodában. Nem maradhattam ott, főleg nem abban a házban, amely az évek óta tartó árulást szimbolizálta.
Amikor Paul visszatért, visszamentem a házba, hogy találkozzam vele, szembesítsem, és elvigyem a maradék holmimat.
„Emma, mi történt itt?” – kérdezte, miközben körülnézett a megrongált házban.
„Nem sok minden” – mondtam hidegen. „Csak egy kis vízkár. De ez nem a mi problémánk, igaz? A főbérlő biztosítása fedezni tudja.”
Paul arcáról eltűnt a szín. Nem volt ostoba ember, és könnyen látta, hogy feldúlt vagyok, és szarkasztikusan viselkedem.
„Emma, meg tudom magyarázni…”
„Ne fáradj”, vágtam közbe. „Megtaláltam a bankszámlakivonatokat, a tulajdoni lapokat, és az anyád és közted lévő üzeneteket. Mindent tudok.”
A válla lecsüggedt a vereségtől. „Soha nem akartalak bántani. Én csak…”
„Csak ki akartál használni?” Fejeztem be helyette. „Én fizettem anyád életmódját, miközben te évekig hazudtál nekem. Hogy tehetted?”
„Sajnálom, Emma”
„A bocsánat nem elég” – mondtam, miközben könnyek csordultak végig az arcomon. „Végeztem, Paul. Visszaveszem, ami az enyém.”
Másnap felfogadtam egy ügyvédet, és harcoltam, hogy visszaköveteljek minden centet, amit tudtomon kívül Paul anyjának adtam. És egy hosszú, fárasztó küzdelem után a bíróság az én javamra döntött.
Az újonnan szerzett anyagi szabadságommal találtam magamnak egy kis, hangulatos lakást. Egy helyet, ahol újrakezdhettem, ahol végre terveket készíthettem magamnak anélkül, hogy bárki is visszatartott volna.
Ami Pault illeti? A megegyezés után beadtam a válókeresetet. A múltban hagytam, ott, ahová ő és a hazugságai tartoztak.
Otthoni tanítás az igazság elrejtésére
Olyan ártatlanul kezdődött, egy vacsorapartin néhány hónappal ezelőtt. Ben és én néhány barátunkkal ültünk, élveztük a nevetéssel és borral teli estét, amikor a semmiből hirtelen szenvedélyes szónoklatba kezdett az oktatási rendszerről.
„Ez a rendszer, tudod? Túl merev, túlságosan a tesztekre koncentrál” – mondta Ben, előre dőlve a székében, mintha most fedezte volna fel a boldogság titkát. „A gyerekeknek szabadon kell felfedezniük a kreativitásukat. Nem akarom, hogy Lisa képzelőereje be legyen zárva. Meg kell éreznie a dolgokat az ujjai között, és meg kell tapasztalnia az életet.”
A barátaink bólogattak, néhányan egyetértően mormogtak. A férjemre pillantottam, meglepődve azon, hogy milyen buzgón beszél. Korábban soha nem említette, hogy elégedetlen lenne Lisa iskoláztatásával. Sőt, nem is olyan régen még teljes mellszélességgel támogatta, hogy a hatéves lányunkat egy neves magániskolába íratjuk.
„Őszintén szólva, ez annyira igaz – vágott közbe Sandra barátnőnk. „Az iskolák egyszerűen megölik a kreativitást. Bárcsak valami mást csináltam volna a gyerekeimmel.”
Csendben hallgattam, ahogy Ben folytatta, és egy szabad szellemű nevelés képét festette le, egy olyan életet, ahol a lányunk az osztályterem négy falán kívül virágozna.
„Mi magunk is taníthatnánk őt, Mia” – mondta, és reményteljes mosollyal fordult felém. „Gondolj csak bele. Nincs szigorú órarend, és nincsenek szabványosított tesztek. A saját tempójában tanulhatna!”
Visszamosolyogtam, és próbáltam mindent magamba szívni. „Ez tényleg jól hangzik, kicsim. De talán kicsit jobban utána kéne néznünk, mielőtt döntést hozunk?”
Az egész ötlet olyan volt, mintha csak úgy hirtelen jött volna. Ben korábban soha nem említette az otthon tanítást. De ahogy telt az este, nehéz volt nem belemerülni az álomba, amit festett.
Azután az este után a férjem folyton felhozta a témát. Vacsoránál, a reggeli sétáinkon, sőt, még futó beszélgetések során is tett apró megjegyzéseket.
„Lisa sokkal boldogabb lenne, ha nem lenne egész nap egy osztályteremben.”
„Segíthetnénk neki olyan dolgokat tanulni, amik tényleg számítanak, Mia, nem csak azt, ami a tesztekben van.”
Végül a szavai kezdtek beérni. Talán igaza volt. Talán valami jobbat tudnánk neki nyújtani. Mielőtt észbe kaptam volna, kivettük Lisát az iskolából, és belevágtunk egy új útba, a magántanulásba.
Ben mindent átvett. Felállított egy órarendet, az ebédlőt átalakította egy rögtönzött tanteremmé, és még kis projekteket is tervezett a lányunknak, hogy dolgozzon rajta. Büszke voltam rá, csodáltam az elkötelezettségét. Mindig is jobban részt vett az iskolai megbeszéléseken, így teljesen rábíztam az átállást.
Eleinte minden tökéletesnek tűnt. A férjem az „iskolai órák” alatt Lisával ült, esténként pedig büszkén mutatta meg nekem a projekteket, amelyeken dolgoztak. A lányunk boldognak tűnt, Ben pedig kiteljesedettnek!
„Több mint boldog, Mia” – mondta egyik este, miközben megtöltöttem a mosogatógépet. „TÖRTÉNIK! Ezt nézd meg! Egy naprendszer-modellt csinált egyedül!”
Jó érzés volt látni, hogy ezek a kis leckék összekötik őket. Egy nap azonban korán hazaértem a munkából, hogy meglepjem Lisát egy új akvarellfesték-készlettel, de én voltam az, akit meglepetés ért…
Csendben besurrantam, nem akartam megzavarni az órát, amit éppen tartottak.
Ekkor hallottam meg, Lisa apró hangját, amely zokogással törte át a csendet.
„De apa, hiányoznak a barátaim!” – kiáltotta. „Biztos azt hiszik, hogy már nem szeretem őket. Biztos azt hiszik, hogy veszekszünk! Annyira haragudni fognak rám, amiért nem megyek iskolába…”
Közelebb kúsztam, a szívem fájt. Az ebédlő széléről láttam, hogy Lisa az asztalnál ül, és könnyek csorognak az arcán.
„Lis” – Ben hangja nyugodt és megnyugtató volt. „Mondtam, hogy küldhetünk nekik kis ajándékokat, jó? Nem fognak rád haragudni.”
„Mint az ajándékok, amikről beszéltünk? Ugye el fogod vinni őket?” – kérdezte a lány, és a hangja remegett a reménytől.
Ajándékokat fogsz szállítani? Miről beszélt?
„Igen, drágám” – válaszolta halkan. „Pont úgy, mint amikor legutóbb velem jöttél, amikor anyunak dolgoznia kellett”.
Megdermedtem, zavarodottság kavargott az agyamban. Mit értett az alatt, hogy „ajándékokat szállítani”? És mi volt ez az egész azzal, hogy Ben-nel megy, amíg én dolgozom?
Valami nem stimmelt.
„Szerezd meg a válaszaidat, Mia” – motyogtam magamban, amikor beléptem a szobába.
A férjem felkapta a fejét, az arca elsápadt.
„Mia”, dadogta, »nem hallottam, hogy bejöttél«.
„Elmagyaráznád, miről beszél Lisa?” Kérdeztem, a hangom egyenletes maradt a benne forrongó düh ellenére.
Ben a lányunkra pillantott, majd vissza rám, a szája hol nyílt, hol csukódott, mintha a megfelelő szavakat keresné.
„Lis, drágám, miért nem mész el játszani a hintára, vagy nézel egy kis tévét?” – javasolta finoman.
Megvártuk, amíg a lányunk elhagyta a szobát, mielőtt Ben végre újra megszólalt, a vállai megereszkedtek, mintha súlyos teher alatt lenne.
„Én… elvesztettem a munkámat, Mia” – vallotta be halkan. „Hónapokkal ezelőtt. Nem tudtam, hogyan mondjam el neked.”
A szavak úgy ütöttek meg, mintha gyomorszájon vágtak volna…
Pislogtam, próbáltam feldolgozni, amit mondott.
„Elvesztetted a munkádat?” Suttogtam. „Mi… mit csináltál egész nap?”
Ben végigsimított a haján, ez a mozdulat mostanában már túlságosan is ismerős volt.
„Csomagok kézbesítése. Nem sok, csak néhány óra naponta, de hoz némi pénzt. Ezért is vittem magammal néha Lisát. A magántanulás… nem csak a neveléséről szólt. Hanem azért, mert már nem engedhettük meg magunknak a tandíját.”
A darabkák kezdtek a helyükre kerülni. A magántanulás, a nagy beszédek a kreativitásról és a szabadságról; nem arról szólt, hogy Lisa jobb oktatásban részesüljön! Hanem arról, hogy elfedjük azt a tényt, hogy nem engedhettük meg magunknak a régi iskoláját!
„Csomagokat szállítottál? Egész idő alatt?” Kérdeztem megdöbbenve. „Miért nem mondtad el nekem?”
„Nem akartam, hogy azt hidd, hogy kudarcot vallottam” – mondta a férjem, és megtört a hangja. „Nem tudtam, hogyan oldjam meg ezt a helyzetet, és azt hittem, hogy csak addig tartom egyben a dolgokat, amíg nem találok valami újat…”.
Bámultam rá, érzések keveréke kavargott bennem. Düh, szomorúság, csalódottság. Kiabálni akartam, üvölteni vele, amiért eltitkolta ezt előlem. De megértettem a szégyent is, a félelmet attól, hogy beismerje, hogy minden rosszul sült el.
„Ben, nem kellett volna ezt egyedül csinálnod – suttogtam, és a karja után nyúltam, hogy megérintsem a karját. „Elmondhattad volna nekem.”
Ott álltunk, a vallomásának súlya ott lógott köztünk.
Dühös voltam, de nem tudtam túlságosan dühös lenni, mert a férjem megpróbált megoldást találni egy problémára, amivel szembe kellett néznünk, anélkül, hogy szétszakította volna a családunkat. Megértettem a küzdelmeit is. Elvégre, amikor Lisával terhes voltam, elvesztettem a munkámat, mert a munkahelyem nem engedhette meg magának, hogy tovább fizessen, amíg szülési szabadságon voltam.
De Ben egészen Lisa hároméves koráig kihordott minket.
„Kicsim, nem kellett volna ezt egyedül csinálnod” – mondtam, és feléje nyúltam.
Szomorúan mosolygott rám.
Időbe telt, de lassan leülepedett az igazság, és elkezdtük összerakni az életünket.
A következő héten a megtakarításunk egy részéből visszavittük Lisát az iskolába. Örült, hogy újra láthatta a barátait, és láttam, hogy a bűntudat, ami Ben vállát nyomta, végre kezdett feloldódni!
Ami a férjemet illeti, új állást talált, mint élelmiszerbolt-vezető. Ez nem az volt, amit korábban csinált, de becsületes munka volt, amely egészségügyi juttatásokkal és stabilitással járt. És visszatért az a könnyedség, az a szikra, amit oly sokáig nem láttam benne.
Nem volt könnyű újjáépíteni az életünket, de együtt csináltuk. Újra megkönnyebbülés volt az otthonunkban, az az érzés, hogy végre előre haladunk.
És ez nekem mindent megért.
Oszd meg ezeket a történeteket családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezeket a cikkeket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
