Egy idős asszony egyetlen fia elhatározza, hogy eladja a telkét és egy bontóbrigáddal jelenik meg. A karma keményen megbünteti őt…
Ronald Hartley ambiciózus ember volt, de sajnos a képességei nem feleltek meg az ambícióinak. A siker nem jött el az útjába, és most, 43 évesen rájött, hogy minden, amire vágyott, elérhetetlen. Vagy mégsem?
Egy délután kapott egy telefonhívást, amely megváltoztatta az életét, és rémálommá változtatta édesanyja, Constance utolsó napjait.
Aznap este váratlanul beugrott idős édesanyjához. Constance 81 éves, és már öt éve özvegy volt. Egyedül élt abban a rozoga, régi házban, amelyet még akkor vásároltak a férjével, amikor azt hitték, nagy családjuk lesz.
Sajnos nem így lett, csak Ronald született nekik, és ő is későn jött a világra. Constance nagyon örült, hogy láthatja a fiát, aki ritkán látogatta.
“Szia anya” – mondta Ronald mosolyogva. “Hogy vagy?”
“Jól vagyok, Ronny!” – mondta Constance boldogan. “Annyira hiányoztál…”
“Ó, csak nagyon elfoglalt voltam, tudod, hogy van ez…”
Constance szomorúan elmosolyodott. “Persze, te fontos üzletember vagy…”
“Figyelj, anya..” – mondta Ronald. “Aggódtam érted, hogy egyedül élsz ebben a hatalmas házban. Arra gondoltam, hogy be kéne költöznöd egy otthonba.”
Constance felháborodott. “NEM!” – mondta élesen. “Ezt már megbeszéltük korábban, Ronny, nem költözöm el!”
“De anya..” – mondta Ronald finoman. “81 éves vagy, és az egészséged már nem a régi.”
“Jól vagyok” – kiáltotta Constance. “És még jobban is lennék, ha a fiam nem próbálna kirakni az otthonomból!”
“Anya” – tiltakozott Ronald. “Csak azt akarom, ami a legjobb neked…”
Constance csak egyre idegesebb lett, és végül összeesett. Ronald bevitte a kórházba, Constance végig azt hitte, hogy a fia megvédi őt.
Constance kórházi ágya mellett ült, és fogta a kezét. “Anya, sajnálom. Tudom, mennyire fontos neked, hogy abban a házban élsz. Csak aggódom érted. Szerintem át kéne írnod a házat rám, hogy amíg beteg vagy, én gondoskodhassak a dolgaidról.”
Constance beleegyezett, így másnap Ronald közjegyzőt vitt az anyja ágyához, és a nő a fia nevére íratta a házát. Két nappal később Constance már sokkal jobban érezte magát, így az orvosok elbocsátották.
Constance visszatért a megszokott kerékvágásba, de a dolgok megváltoztak, és nem a jobbik irányba. Ronald meglátogatta. “Kaptunk egy nagylelkű ajánlatot a házra, anya” – mondta vidáman. “Több mint ötmillió dollárt, mert a telek olyan nagy.”
“Nem adom el Ronny” – mondta Constance. “Úgyhogy felejtsd el.”
“Ne légy ilyen önző, anya” – mondta Ronald hidegen. “Az a pénz talpra állítana, és megkérhetném Agnes kezét.”
“Agnes? Az a ravasz lány? Túl fiatal hozzád, és csak pénzt akar!” – mondta Constance. “Nem adom el ezt a házat.”
“De igen, anya, eladod” – mondta Ronald. “Vagyis inkább — eladom. Ez már az én házam. Te írtad alá.”
“Ezt nem teheted!” – zihált Constance. “Megbíztam benned!”
“Nos, pedig megteszem. Holnap érkezik a bontóbrigád, úgyhogy pakold össze a holmidat” – mondta Ronald szenvtelenül.
“Bontás!” – Constance könnyes szemmel suttogta. “De miért!”
“Az építtető a telket akarja, nem a házat” – mondta Ronald. “Szóval itt az ideje, hogy tovább lépjünk és elköltözz.”
De amikor Ronald másnap megérkezett a bontóbrigáddal, Constance még nem pakolt össze. “Nem megyek el!” – kiáltotta dacosan. “Ez az én házam!”
Ronald a legjobb tudása szerint hízelgett és győzködött, de Constance nem mozdult. Végül bekattant. “Indítsátok a buldózert!” – üvöltötte a munkásoknak. “Bontsátok le a házat!”
A munkások a fejüket rázva léptek hátra. Nem tudták elhinni, hogy Ronald ilyen szívtelen tudott lenni, hogy lerombolja az anyja házát, miközben ő benne volt. Ronaldnak nem voltak ilyen aggályai.
Beugrott a buldózer vezérlőfülkéjébe, és a ház felé indult. Constance sírva borult térdre. “Állj! Kérem!” – kiáltotta. “Elköltözöm!”
Aznap délután Constance egy bőrönddel és a családi albumokkal a kezében belépett a nyugdíjas intézménybe, amelyet a fia rendezett el számára. Ahogy mondta, nagyon kényelmes volt, de nem volt otthon.
Constance-t mélyen lesújtotta Ronny jellemének leleplezése, és ez jobban fájt neki, mint az otthona elvesztése. Ronald ugyan feleségül vette Agnest, de soha nem látogatta meg.
Amikor Constance három évvel később elhunyt, Ronald küldött egy csekket a temetésre. Constance házának eladásából Ronald meggazdagodott, és Agnesnek és neki két kedves gyermeke született.
Az élet jó volt, legalábbis addig, amíg Ronald el nem kezdett öregedni. A felesége elhagyta őt egy fiatalabb férfiért, a fia és a lánya pedig egyre kevesebb időt töltött otthon. Ők is megnősültek, és Ronald magára maradt.
Aztán egy nap a fia és a lánya látogatóba érkezett. Mohó szemekkel néztek körül fényűző otthonában. “Ez a ház túl nagy neked, apa!” – mondta a fia.
“Igen, és egész nap egyedül vagy…” – mondta a lánya. “Aggódunk érted. Szerintünk el kéne adnod a házat, és beköltöznöd egy szép, támogatott lakásba.”
Ronald azon kapta magát, hogy aláír egy meghatalmazást, hogy a gyermekei eladhassák a házát, és beköltözik ugyanabba az idősek otthonába, ahol az édesanyja az utolsó napjaiban menedéket kapott.
Nem tudta, de ugyanabba a szobába került, ahol Contance lakott. Ronald körülnézett. Erről szól az élet? Amikor a gyerekeim kicsik és gyámoltalanok voltak, szerettem és védtem őket. Most, hogy öreg és tehetetlen vagyok, elhagynak.
Aztán Ronald rájött: “Ezt tettem én is az anyámmal! Én tanítottam a gyerekeimet arra, hogy ilyen kegyetlenek és hálátlanok legyenek!” Ezt a keserű felismerést Ronald a sírjába is magával vitte.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Szeressétek a gyermekeiteket, de vigyázzatok magatokra is. Constance azt hitte, hogy a fia majd megvédi őt, és végül megbánta, hogy rábízta a házát.
- A karma bumeráng, ezért vigyázz, nehogy a végén azt kapd, amit osztogatsz — mint ahogy Ronalddal is megtörtént.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
