Egy hajléktalan férfi gazdaggá válik, miután talált egy pénztárcát a metró lépcsőjén, és megkereste a tulajdonosát, hogy visszaadja azt.
Már majdnem besötétedett, és Jack Callahan ismét a Gray Park metróállomáson állt, tudta, hogy nagy tömeg tolong majd az állomáson, akik alig várják, hogy hazatérhessenek. Ha szerencséje van, egy kedves lélek egy-két dollárt dob majd a kalapjába.
Valaki néhány centet dobott a kolduló kalapjába, mire ő sietve körülnézett, hogy nincs-e itt egy rendőr, aki elzavarja.
Mikor rájött, hogy szabad a terep, közelebb ment a lépcsőhöz. Leült és maga mellé tette a plakátját. “Éhes és hajléktalan vagyok. Kérem, segítsenek!” – állt rajta.
Néhányan gúnyolódtak rajta, míg mások segítettek, és pénzt vagy élelmet dobtak neki. Elöntötte a hála, amikor egy kedves nő felajánlotta neki a szendvicsét és egy meleg takarót.
“Nagyon köszönöm, asszonyom” – mondta vigyorogva, miközben a nő elsétált.
Miután elég pénzt gyűjtött össze, Jack úgy döntött, hogy befejezi a napot, és visszavonul a sikátorba, ahol aludni szokott. Ahogy felállt véletlenül nekiment egy férfinak, aki közben elejtette a pénztárcáját. “Bocsánat… bocsánat!” – kiáltotta kétségbeesetten, miközben felszaladt a vonatra, mielőtt az ajtók becsukódtak volna.
“Ne aggódj! Legalább bocsánatot kértél. Vannak, akik még erre sem képesek!” – motyogta Jack az orra alatt, miközben folytatta a holmijának összeszedését.
Hirtelen a figyelme a tárcára terelődött, amelyet az idegen a lépcsőn ejtett el. “Uram” – fordult gyorsan a férfi felé. “Az ön – a tárcája!” – kiáltotta. De felesleges volt, mert
a vonat már elindult.
Jack nem akarta megnézni a tárcát, mert úgy érezte, mintha valaki életébe hatolna be, de ha már vissza kellett adnia, szüksége volt a férfi címére és elérhetőségére. Kinyitotta hát, hogy egy igazolványt keressen, de ahogy vizsgálgatni kezdte a tartalmát, leesett az álla.
A tárca tele volt készpénzzel! Nagyon sok készpénz volt benne! Legalább 10 ezer dollár! És egy pillanatra felcsillant a szeme ennyi vagyon láttán. Nem kell többé az utcán kóborolnia, és boldog életet élhet, ha megtartja a pénzt, gondolta. De valami a lelkiismeretében azt súgta neki, hogy ez nem helyes, ezért elvitte a tárcát a helyi rendőrőrsre.
Peterson rendőrtisztet, a helyszínre érkező nyomozót lenyűgözte a férfi őszintesége. “Egy hajléktalan csöves, aki ennyi pénzt ad vissza? Úgy látom, ebben a városban nem mindenki szemét. Köszönöm, hogy idehozta. Tud valamit a férfiról?” – érdeklődött, miközben a tárcában turkált a férfi személyi igazolványa után kutatva.
“Semmi ilyesmit nem találtam a tárcájában, biztos úr” – felelte Jack. “Úgy értem, nem volt benne igazolvány vagy ilyesmi, csak egy csomó hitelkártya és pénz volt nála. Feltételeztem, hogy aggódik, ezért hoztam ide a tárcát…”
“Hagyja nálunk; megkeressük és visszaadjuk neki, amilyen hamar csak lehet. Hol találta a tárcát? És mi a neve?”
“Jack-Jack Callahan. Én általában….” Jack éppen el akarta árulni, hogy esténkét hol koldul a metróban, de ha a rendőrök megtuidják, új helyet kell keresnie, amit nem akart. A metróállomás jó volt arra, hogy összegyűjtsön annyi élelmet és pénzt, amennyiből meg tudott élni. De nem lehet megúszni, ha hazudik az ember egy rendőrnek, és Peterson rendőr elkapja..
“Megértem. Gondoskodom róla, hogy a csapatom soha ne találjon rád” – válaszolta. “Gondolj rá úgy, mint jutalomra az őszinteségedért.”
“Köszönöm, biztos úr” – mondta Jack, és elhagyta a rendőrőrsöt, remélve, hogy hamarosan megtalálják a tulajdonost. Nem is sejtette, hogy ilyen gyorsan sikerül…
Néhány nappal később egy szmokingba öltözött, gazdag férfi állt meg mellette. “Mr. Jack Callahan? Ön az?” – kérdezte.
Jack a férfira emelte a tekintetét. “Igen?”
“Jó napot, a nevem David Miller” – mondta, miközben kezet nyújtott. “Köszönöm, hogy visszajuttatta a tárcámat. Aznap este nagyon siettem, és elejtettem. Nem szoktam vonattal járni, de aznap lerobbant a kocsim, és haza kellett jutnom… Nagyra értékelem a segítségét.”
“Ó, uram” – felelte Jack, és mindkét kezével megragadta a kezét. “Nem gond.”
Jack beszédét hallgatva David azon tűnődött, miért is hajléktalan. Műveltnek tűnt, és nem igazán olyannak, aki koldulna a megélhetésért. “Meg kell mondanom, Mr. Callahan, nehéz olyan embereket találni, mint maga. Őszintén kíváncsi vagyok, hogy egy ilyen ember, mint maga, hogyan kerülhetett ide. Kérem, ne értsen félre…”
“Az élet néha nehéz, uram” – jegyezte meg Jack, elgondolkodva a tragikus múltján. “Nemrég elvesztettem a házamat és a családomat, és nem volt hová mennem…
A munkámat is elvesztettem, aztán a megtakarításaimat is…”
“Ebben az esetben nagyra értékelném, ha elfogadná ezt. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen módon a hasznára válik” – mondta David, és átnyújtott Jacknek egy borítékot.
“Ez nagyon sok pénz, uram” – felelte Jack,. “Attól tartok, nem fogadhatom el.”
David megpróbálta meggyőzni Jacket, hogy tartsa meg a pénzt, cserébe a szívességért, mert visszaadta a tárcát, de Jack nem fogadta el. David előállt egy ötlettel.
“Nos..”- tartott egy kis szünetet. “Mi lenne, ha csatlakoznál hozzám a munkahelyemen? Üzletember vagyok, és a cégemnél most éppen több szabad álláslehetőség is van. Tekintsd a pénzt az előlegednek. Szükségem van egy új asszisztensre, és remélem, hogy nem mondasz nemet…”
“Uram?” Jack szeme könnybe lábadt. “Tényleg… Ó, te jó ég, köszönöm! Nagyon köszönöm, uram!”
Jack el sem tudta hinni, hogy David tényleg felvette őt! Amikor az édesanyja néhány hónappal ezelőtt súlyos beteg lett, kénytelen volt felmondani a munkahelyén, hogy ápolhassa.
Sajnos mikor meghalt, rengeteg kifizetetlen számlája maradt, amit a megtakarításai alig tudtak fedezni. Végül kirúgták a házából, és hajléktalanná vált. Azóta próbált munkát találni, de mindhiába. Így amikor David felajánlotta neki a munkát, Jack nem tudta visszafogni az örömét!
“Miller úr, maga nem is tudja, mekkora szívességet tett nekem! Én – én már hónapok óta munkát keresek!”
“Nos, akkor mi lenne, ha összepakolná a holmiját, és velem jönne az irodába? Lefogadom, hogy egyhamar nem kapsz szabadságot, és minden nap nyolc órát kell dolgoznod.”
“Egyáltalán nem bánom, uram. Nem bánom” – kiáltotta Jack, miközben követte Davidet a kocsijába.
A kedves férfi utasította a titkárnőjét, hogy intézzen Jacknek egy lakást a cég költségén, és sürgette, hogy másnap már munkába is állhasson. “Tekintse ezt az utolsó munka nélküli napjának, Mr. Callahan” – nevetett. “Rendben?”
Jack nem tudta eléggé megköszönni Davidnek, amit tett. Attól a naptól kezdve, hogy belépett az irodájába, becsületesen dolgozott, és a legjobbját nyújtotta. És látva Jack elhivatottságát és őszinteségét, David soha nem bánta meg, hogy munkát ajánlott neki.
De ez még nem volt minden. Néhány hónappal ezután Jack megismerkedett David lányával, Kiarával. Valami már az első találkozásukkor összeállt kettejük között, és mire észbe kaptak, már szerelmesek voltak egymásba. Amikor David tudomást szerzett a kapcsolatukról, örömmel adta áldását, és néhány hónappal később a pár összekötötte az életét.
Sajnos egy évvel a házasságkötésük után David elhunyt. Halála előtt végrendeletet írt, amelyben Jacket és Kiarát jelölte meg vagyonának egyedüli örököseiként. Jack ismét meglepődött, amikor megtudta, hogy milliomos lett!
Néhai apósa tiszteletére úgy döntött, hogy örökségének egy részét visszaadja a társadalomnak, ezért különböző jótékonysági adományokat tett, és még egy hajléktalanszállót is nyitott David nevében a nincstelenek számára.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- A kedvesség olyan, mint a bumeráng; valamilyen formában mindig visszatér hozzád. Jack visszaadta David pénztárcáját, és végül az élete jobbra fordult.
- Soha nem tudhatod, hogy egy apró cselekedet hogyan változtathatja meg az életedet. Jacknek fogalma sem volt róla, hogy boldog életet fog élni, nemhogy milliomos legyen. De egy jótettnek köszönhetően most nagyon boldog.
Oszd meg ezt a történetet barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket olvasóink mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. Bármilyen hasonlóság a tényleges nevekkel vagy helyszínekkel pusztán véletlen egybeesés. Minden kép kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
