Egy idős hölgy megtudja, hogy a főbérlője kilakoltatja, és eladja a házat, amelyben negyven éve él. Azt hiszi, hogy az utcán fog élni, de csoda történik.
Ez a sok család hibája, gondolta Barbara. Az elmúlt öt évben a régi, hangulatos környék gyorsan “dzsentrifikálódott”, ahogy az ingatlanügynökök nevezték. Egymás után kényszerültek eladni a házakat, vagy felmondták a bérleti szerződésüket a kapzsi, gyors pénzkeresésre elszánt főbérlők. “Gyűlölöm őket” – sírta Barbara könnyes szemmel. “Gyűlölöm őket!”
Barbara már több mint negyven éve ugyanabban a házban lakott. Ő és néhai férje akkor költöztek ide, amikor a legidősebbjük hétéves volt, a legkisebb pedig kétéves. Ebben a házban élve nevelte fel a gyerekeit és temette el a férjét.
Összegyűrte a kilakoltatási értesítőt. A főbérlője azt akarta, hogy elmenjen. Át akarta alakítani a házat és eladni. Nem érdekelte, mi lesz Barbarával. Senkit sem érdekelt.
A gyerekei folyton erőltették, hogy költözzön be egy idősek otthonába. A fia azt mondta: “A legjobb dolog, ami történhetett volna veled, anya! Menj az Örömmezőre, és gondoskodjanak rólad.”
De Barbara nem akart sem az Örömmezőre, sem máshová menni. A saját otthonában akart élni, az emlékeivel és a dolgaival körülvéve.
Leült a verandájára, és sírni kezdett. Nyolcvanegy éves volt, és nem tudta, mit tegyen, vagy hova forduljon segítségért és támogatásért. Hallotta, hogy egy hang finoman azt kérdezi: “Jól van?”.
Az egyik szomszédja állt a kapuja mellett, egy fiatal, hosszú, sötét hajú nő, aki elegáns öltönyt és magas sarkú cipőt viselt. Ki a fene hordott magas sarkú cipőt az utcán? Barbara elgondolkodott.
“Jól vagyok” – mondta Barbara, és sietve letörölte az arcán lévő könnyeket. “És még ha nem is lennék, semmi közöd hozzá!”
“Téved” – mondta a fiatal nő. Kinyitotta a kaput, és Barbara felé sétált. “Anyám mindig azt mondta, hogy emberként törődnünk kell a körülöttünk élőkkel. Egy közösség vagyunk, nem idegenek. Ez az, ami egy szomszédság. Szóval miért nem mondja el, mi folyik itt?”
“81 éves vagyok” – hallotta magát Barbara. “A főbérlőm kilakoltat, és a gyerekeim otthonba küldenének. Én ezt nem akarom! Méltósággal akarom élni az életemet a végsőkig! Nem akarom, hogy mások mondják meg, mit egyek, mikor keljek fel, mit csináljak! A saját otthonomban akarok élni!”
Barbara ismét könnyekben tört ki, és a fiatal nő átkarolta a vállát. “Mikor kell elmennie?” – kérdezte.
“A hónap végéig” – mondta Barbara. “Nem engedhetem meg magamnak, hogy máshová menjek!”
“Nos” – mondta a fiatal nő. “Ne adja fel. Sosem tudhatja, mi történhet!”
Két héttel később Barbara éppen azzal volt elfoglalva, hogy a holmiját kartondobozokba pakolja, amikor a fiatal nő bekopogott hozzá. Vele volt két férfi és egy másik nő.
“Helló, Barbara!” – mondta a fiatal nő. “Azért jöttünk, hogy segítsünk költözni.”
“Hová költözni?” – kérdezte Barbara zavartan.
“Hát, ismered azt a nagy, zöld házat két utcával lejjebb?” – kérdezte a fiatal nő.
“Igen” – mondta Barbara.
“Mellette van egy kis házikó” – mondta a nő mosolyogva. “Az egész szomszédság összefogott, és megvettük. Ott fogsz lakni.”
Barbara zihált. A szájához szorította a kezét. “Ezt értem, egy idegenért tetted?” – kérdezte a fiatal nőtől.
“Nem idegen, Barbara” – mondta a nő gyengéden. “Egy emberi lény, akinek segítségre volt szüksége.”
“Isten keze voltál” – mondta Barbara. “És meghallgattad az imámat!”
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Ne menjünk el a rászoruló emberek mellett. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk. Nincsenek idegenek ezen a világon, mindannyiunknak szüksége van egymásra.
- Istennek különleges módja van az imák megválaszolására. Barbara imáira a válasz azokon az embereken keresztül érkezett, akiket megvetett – az új szomszédain keresztül.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.