Egy tizenéves fiú úgy döntött, hogy a szabadidejét arra használja fel, hogy egy idős asszony rendetlen udvarát takarítsa ki ahelyett, hogy a barátaival lógna. Másnap az idős asszony először ment ki a házából, és a szomszédjai köré gyűltek, hogy kitalálják, mi történt.
Leo és a barátai mind ugyanabban az utcában laktak. Naponta találkoztak a járdán, és a park felé sétáltak, ahol a délutánt kosárlabdázással töltötték.
Télen Leo észrevette, hogy a háztömb összes háza közül volt egy, amelynek udvara rendetlennek és gondozatlannak tűnt. Leo mindig is rendmániás volt, és ha elhaladt a ház mellett, mindig összerezzent.
Egy nap, miután az összes hó elolvadt, és a fák épp tavaszra virultak, Leo nem tudta megállni, hogy ne bámulja meg a szomszédja rendetlen udvarát. Az olvadt hó megmutatta az összes levelet, az őszi gallyakat és egyéb szemetet.
“Menjetek csak előre, srácok” – mondta Leo a barátainak, miközben a park felé sétált. “Nem bírom nézni ezt a koszos udvart” – mondta.
A barátai ezt hallva kinevetették. “Komolyan? Lógni fogsz a kosárlabdáról, hogy kitakaríts egy olyan udvart, ami nem is a tiéd?” – kérdezte egyikük.
“Nem bírom tovább, ez az udvar annyira ápolatlan, hogy tönkreteszi a környékünk megjelenését. Később mindannyiótokat utolérem” – erősködött Leo.
Leo egyik barátja sem ajánlotta fel, hogy marad és segít, így amikor elmentek, Leo gyorsan munkához látott. Hazament, és megtöltötte a kocsiját a szükséges szerszámokkal – gereblyével, lapáttal és más kerti szerszámokkal.
Leónak az egész délutánjába telt, amíg megtisztította az udvart. Kikaparta az olvadó havat az ösvényről, és összesöpörte a leveleket a földről. A bokrokat is megmetszette, és olyan rendben hagyta őket, amennyire csak tudta.
Amikor végzett, Leo habozott, hogy becsengessen, és értesítse a szomszédját, hogy kitakarította az udvart. Azonban rájött, hogy már régen nem látta a szomszédját, és nem akart tolakodni. Elvégre tudta, hogy egy idős hölgy lakik ott egyedül, akit minden második nap egy gondozó látogat meg.
Másnap reggel az idős asszony, Abigail örömmel nyitotta ki az ajtót. Csendben figyelte, ahogy Leo előző nap nagy megkönnyebbülésére kitakarította az udvart.
Abigail hónapok óta nem hagyta el a házát. Kizárólag a gondozójára támaszkodott az alapvető szükségleteinek kielégítésében, és már nagyon vágyott a friss levegőre. Miután néhány percig a tolószékében ült a verandája mellett, a szomszédjai felfigyeltek rá. Odasétáltak hozzá, hogy köszönjenek neki, és hamarosan egyre többen lettek.
“Olyan jó téged a szabadban látni, Abigail! Hogy vagy?” – kérdezte egyikük.
“Örülök, hogy a változatosság kedvéért friss levegőt szívhatok. Hónapokig nem tudtam kimozdulni a házból a hó miatt. Túl mély volt, és nem engedhettem meg magamnak, hogy felvegyek valakit, aki segít nekem az eltakarításában” – vallotta be Abigail.
“De tegnap láttam egy kedves fiatalembert, aki egész délután az udvaromat takarította. Oda akartam menni hozzá, de nem volt mit kínálnom neki, mert a gondozóm még nem érkezett meg” – osztotta meg. “Ő egy áldás. Nem hittem a szememnek, amikor megláttam őt!”
A szomszédok bűntudattal az arcukon egymásra néztek. Rájöttek, hogy annyira vakok voltak Abigail problémái iránt, hogy senkinek sem jutott eszébe, hogy segítsen neki az udvar takarításával.
Amint Abigail megdicsérte a “kedves fiatalembert”, aki segített neki, azonnal tudták, hogy Leo volt az. Elhatározták, hogy köszönetet mondanak neki azzal, hogy meglátogatják a házát, az egyik szomszéd pedig Abigail kerekesszékét tolta a járdán.
Szombat délelőtt látogattak el hozzájuk, és Leo még mindig aludt. Arra ébredt fel, hogy kintről hangok kórusa kiáltotta a nevét.
Lassan az ablakához sétált, és kinézett: látta, hogy a szomszédjai hívják, hogy menjen le.
Leo megrémült, azt hitte, hogy valami rosszat tett. Próbálta felidézni, hogy tett-e valamit, amivel felbosszantotta a szomszédjait, de nem emlékezett semmire.
Amikor kinyitotta a bejárati ajtaját, meglepődve látta, hogy a szomszédjai ajándékokat hoznak. Süteményeket, gyümölcsöket és egy hatalmas pitét nyújtottak át neki.
“Mire való ez a sok minden?” – kérdezte meglepődve.
“Azért jöttünk, hogy megköszönjük. Köszönjük, hogy segítettél kitakarítani az udvaromat. Az ég küldött téged!” – mondta Abigail, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Leo kezét.
Más szomszédok is szóltak, megköszönve neki, hogy emlékeztette őket arra, mit jelent jó szomszédnak lenni. “Segítettél Abigailnek, amikor egyikünk sem segített. Köszönjük, hogy emlékeztetett minket arra, hogy figyeljünk arra, min mennek keresztül mások, hogy segíthessünk, ahol tudunk!” – mondta egyikük.
Leo boldog volt, hogy segíthetett Abigailnek és a szomszédoknak. Azóta az utcájuk mindig tiszta volt, és minden udvar ápolt. A szomszédok minden vasárnap délutánt “szomszédnapnak” nyilvánítottak, amikor összegyűltek az utcán, és segítettek egymásnak.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Vigyázzatok a szomszédjaitokra! Az élet annyira elfoglalt tud lenni, hogy könnyű lesöpörni magunkról, hogy odafigyeljünk a környezetünkre. Mindig jó, ha gyakoroljuk az éberséget, különösen a szomszédainkkal szemben, hogy tudjuk, mikor van szükségük a segítségünkre.
- Ha tudsz segíteni az időseknek, tedd meg. Az idősek sok mindenen mentek keresztül, és öregedő testük gyakran már nem tudja azt tenni, amit korábban. Ha képesek vagyunk segíteni nekik, akkor tegyük meg. Végül is erről szól az emberség.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
