Miután elvesztette egyetlen fiát, Dina azt hitte, soha többé nem fog aludni. De három évvel később egy levél sokkal többet ad neki, mint lezárást – van végre valami, amiért Dina újra élhet?
A tornyosuló bérházban éjfélre minden ablak mögött kialudt a fény. Kivéve Dináét – az ő karcsú sziluettje a hálószoba ablakánál körvonalazódott a halvány fényben.
Hogyan tudna aludni? Egyetlen fia, az ő Benje három évvel ezelőtt örökre elhagyta ezt a világot…
“Miért nem hívtam többször? Miért nem rontottam be gyakrabban a szobájába, hogy megnézzem, jól van-e? Miért volt feldúlt a világa? Mi törte össze a szívét annyira, hogy elvesztette minden reményét?”
Csak ezek kérdések maradtak Dina számára, és az évek alatt sem hagyták nyugodni.
Dina megpróbált segíteni a fiának, megpróbált a fiához nyúlni az utolsó hónapokban. De a fiatalember mindig távolságtartó volt, sztoikus.
Átsétált a konyhába, elhaladt Ben régi holmiját tartalmazó nagy doboz mellett, ami csak porosodott.
Három év alatt soha nem találta a bátorságot, hogy kinyissa. Elképzelte, mi mindent találna benne, és tudta, hogy az emlékek legkisebb érintése, a leghalványabb illat is a gyász újabb feneketlen mélységébe taszítaná.
Lezárva feküdt ugyanott, ahol Ben egykori szobatársa hagyta a temetés után.
Ma este valami a doboz felé vonzotta. “Nyisd ki, Dina. Itt az idő”.
Letépte a ragasztószalagot, kinyitotta a dobozt, és egy cetlit talált Ben holmijának kupacán.
Remegő kézzel és gombóccal a torkában elkezdte olvasni.
“Kedves anya!
Nincs rá mód, hogy megöleljelek, letöröljem a könnyeidet, és megfogjam a kezed, miközben ezt mondom, de szeretném, ha meghallgatnál.
Szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek. Te voltál az egyetlen fény az életemben, ami soha nem aludt ki.
Voltak veszekedéseink, de te soha nem hagytál el engem..
Sok mindenben nem értettél velem egyet, de mellettem álltál. Én nem.
Még azután is, hogy elhagytalak, és olyan módon sértettelek meg, ami azóta is kísért..
És ezért szeretném, ha tudnád, hogy nem te vagy a hibás egyetlen szenvedésért sem, amit átéltem. Ez a legyengült ember, akivé váltam, nem a te hibád, anya. Te neveltél engem erősnek, kedvesnek, és arra, hogy mindig a jó oldalát nézzem.
De vannak dolgok, amiket nem tudok kiheverni. Dolgok, amiket eltitkoltam előled, dolgok, amiket megérdemelted volna, hogy tudj…”
Dina döbbenten befogta a száját, és azon tűnődött, vajon milyen mélyebb titkokat akar felfedni.
“Ezt soha nem mondtam el neked, anya, de hét évvel ezelőtt feleségül vettem egy gyönyörű nőt. Nem sokkal azután találkoztam vele, hogy elköltöztem otthonról, és szerelem első látásra…”
“Azt hittem, hogy soha nem fogsz jóváhagyni egy olyan lányt, mint ő, így amíg te keményen dolgoztál, hogy pénzt küldj nekem a főiskolai tanulmányaimra, én arra használtam, hogy új életet kezdjek az én Charlene-ommal.
Ő volt minden, amire valaha is vágytam, anya. És amikor megtudtuk, hogy terhes, nagyon boldog voltam. Olyan volt, mintha egy teljesen ismeretlen oldalam ébredt volna fel. Két munkahelyen dolgoztam, terhesgondozási órákra jártam, és gondoskodtam Charlene-ről a nehéz terhesség alatt.
Aznap, amikor megindult a szülés, a kezemben volt a telefonom, és tárcsáztam a számod. Épp mikor megnyomtam volna a hívógombot, egy orvos lépett oda hozzám, komoly arckifejezéssel az arcán.
Az én Charlene-em, az én világom, az én fényem, meghalt a szülés közben.
Összetört szívvel és egy újszülött babával a kezemben maradtam, aki az anyja után sírt.
Annyira belemerültem a gyászba, hogy eszembe sem jutott, hogy egyedül neveljem fel a babát.
Azt akartam, hogy boldog legyen, és tudtam, hogy ezt nem tudom biztosítani számára.
Ezért elszakadtam a saját fiamtól, és örökbe adtam.
Az életem ezután egy homályos folt. Az egyetlen, amire emlékszem, a Charlene-em miatti gyász, a bűntudat, amiért elhagytalak, és a vágyakozás, hogy láthassam a fiamat.
De soha nem volt bátorságom meglátogatni őt. Talán majd meglátogatod…”
Dina érezte, hogy felgyorsul a pulzusa, ahogy a következő mondatot olvasta.
“Mike-nak hívják, és a Nichols utcai csoportos otthonban lakik.
Ha találkozol vele, és amikor mesélsz neki rólam, mondd meg neki, hogy megpróbáltam. Mondd meg neki, hogy attól a pillanattól kezdve szerettem őt, hogy megláttam. De túlságosan összetört a szívem ahhoz, hogy úgy érezzem, megérdemlem őt.
Ahogy én is túl kicsinek érzem magam ahhoz, hogy megérdemeljek egy olyan hihetetlen anyát, mint te.
Ha megtalálod a szívedben, hogy megbocsáss a bolond fiadnak, tudom, hogy a lelkem áldott lesz.
Bárcsak megölelhetnélek és elmondhatnám, hogy jól vagyok. De túl fáradt vagyok ahhoz, hogy hazudjak.
Szeretlek, anya. Mindig is szeretni foglak, nem számít, hol vagyok.”
Dina letörölte a papírra hullott könnycseppeket..
Megint a gyász gubójában volt, de ezúttal a fia szavai visszhangoztak a fejében.
“Fiam… annyi mindenen mentél keresztül. Megbocsátok neked, gyermekem. Anya megbocsát neked!”
A lány a mellkasához szorította a levelet és hagyta, hogy az érzelmei kiáradjanak a szeméből.
Hirtelen erős ösztönzést érzett, és könnyes szemei felcsillantak. A fia elment, de hagyott valakit, akihez kapcsolódhatott…
“Mike? Te vagy az?” – Dina másnap szemtől szemben találta magát az unokájával a csoportos otthonban.
A fiú egy sarokban ült, és köröket rajzolt az ujjaival a sárba.
Egy pillantás a szemébe és a bolondos mosolyára, és Dina tudta, hogy ő az.
“Te jó ég, pont úgy nézel ki, mint…” Dina szünetet tartott, próbálta visszatartani a könnyeit.
“Mint ki?” – Mike szeme még nagyobb lett a kíváncsiságtól.
“… az apád!” – Dina kibökte, és először ölelte meg hároméves unokáját.
Mike túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse a történet nagy részét, amit Dina mesélt neki, de megragadta az alkalmat, hogy “nagymamának” szólíthassa!
Dina szíve fájt, hogy a saját unokája család nélkül élte le élete első három évét.
“Többé már nem, Mike. Most már van családod. És egy nagy, gyönyörű szoba, ami egykor a papádé volt…” mondta Dina a fiúnak, akinek az arcán ugyanaz a kisfiús boldogság ült, mint egykor az ő szeretett fiának.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- Ne hagyjuk ki az alkalmat, hogy érdeklődjünk szeretteinkről. Hívd fel őket, találkozz velük, és légy mellettük, mikor készen állnak arra, hogy megnyíljanak.
- Az anyai szeretet minden vihart túlélhet. Dina szívét összetörte egyetlen fia halála, mégis megbocsátott neki, szerette őt, és családtagként fogadta el 3 éves fiát.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
