Az elegáns ékszerek sosem mennek ki a divatból. Manapság elég könnyű megfelelő darabot találni. Csak arra kell ügyelned, hogy passzoljon a ruhádhoz és az alkalomhoz. A korábbi évszázadokban azonban az ékszerek meglepően sok személyes információt árulhattak el viselőjükről, a társadalmi ranglétrán való elhelyezkedéstől kezdve a szerelmi érdeklődésükig.
Úgy döntöttünk, hogy kiderítjük, milyen titkokat rejtettek a múltbeli ékszerdarabok!
Ez a nyaklánc egykor a megkülönböztetés jele volt.
Az indiai Lingayat szekta tagjai, a sivaiszmus követői viselték ezt az ékszert. Csak a gazdag emberek engedhették meg maguknak ezt a nyakláncot.
Az ékszer tiszta ezüstből készült, és bonyolult vésésekkel díszítették. A két kúp a szent bika szarvát szimbolizálta. A nyaklánc egyben egy koporsó is volt. Egy lingam követ rejtettek bele, amely nagy szerepet játszott ebben a vallásban.
A 19. században néhány ékszert emberi hajjal készítettek/díszítettek.
Viktória, az Egyesült Királyság királynője 40 évig gyászolta férjét, Albert herceget. Ebben az időszakban a királynő példát mutatott a többi hölgynek, hogyan kell gyászolni, és milyen ruhákat és ékszereket kell választani gyászoláskor. Viktória gyakran viselt Albert hajából készült medált a nyakában.
A hajat azonban nem csak medálokban használták. A 19. század közepén a hölgyek különböző ékszereket készítettek hajból. Ezek lehettek fülbevalók és/vagy karkötők is. Néha a tincsek különböző emberekhez tartoztak, így a nők valami családfához hasonlót készíthettek.
A haj nemcsak egy elhunyt személyhez tartozhatott. Néha a hölgyek barátságuk vagy különleges kapcsolatuk jeléül egymásnak adták a hajfürtjeiket. Ezért ez az ékszer nem a gyász, hanem a szeretet jelképe volt.
A fülbevalók olyan nehezek voltak, hogy a hajhoz kellett rögzíteni őket.
A 17. század végén a fülbevalók a női öltözék szerves részévé váltak. Az ékszerészek feltalálták a gyémántcsiszolás új módját, és ezeket a drágaköveket egyre gyakrabban kezdték használni az ékszerekben. Ezzel egy időben a hölgyek magas és terjedelmes frizurákat viseltek.
A drága öltözékük hangsúlyozására a nők összetett, több elemből álló fülbevalókat viseltek. Az ékszerek gyönyörűen néztek ki, de nagyon nehezek voltak. Néhány fülbevalón még egy speciális hurok is helyet kapott, hogy a hölgy a hajába rögzíthesse, és ezzel csökkentse a fülcimpáját érő terhelést.
Egyes ékszereket a háztartási feladatok ellátására is használtak.
Egyes ékszereket nemcsak arra használtak, hogy tulajdonosuk szépnek érezze magát, hanem a hölgyek gyakran díszítették ruhájukat egy étui-val – egy kis tokkal, amelyben a háztartási feladatokhoz szükséges eszközöket tartották.
A hölgyek ollót, tűt, cérnát, gyűszűt, ceruzát és más szükséges tárgyakat tarthattak benne. Az étui gyakran aranyból készült, és drágakövekkel volt díszítve.
Egy miniatűr szem “biztonságos” ajándék volt a szeretőnek.
A 18. század végén – 19. század elején a szemminiatűrök nagyon népszerűvé váltak. Úgy tartják, hogy IV. György király tette divatossá ezt az ékszert, mert egy ilyen miniatúrát küldött szerelmének, Maria Fitzherbert asszonynak.
Amikor ezt az ékszert ajándékba adták, az felért egy szerelmi vallomással. Ez egy “biztonságos” ajándék volt, amelyet egy férfi vagy egy nő nyugodtan viselhetett nyilvánosan, mert csak a tekintetéből nehéz volt kitalálni az ajándékozót.
Az ókori görögök úgy hitték, hogy a Herkules-csomóval ellátott ékszereknek hatalmuk van a gonoszság elhárítására.
A Herkules-csomóval ellátott ékszerek népszerűek voltak a klasszikus ókorban. Ennek a szimbólumnak a különböző országokban más-más jelentése volt. Egyes kultúrákban a szerelem jele volt, más kultúrákban a termékenységet jelképezte.
Az ókori görögök úgy hitték, hogy ez a csomó képes elhárítani a gonoszt, és gyógyítja a sebeket, segítve azok gyorsabb gyógyulását.
Spanyolországban a tengeri lények népszerű témák voltak.
A 16. század második felében Spanyolországban népszerűvé váltak az élőlények, köztük kitalált élőlények formájú ékszerek. Leggyakrabban a kézművesek tengeri lények képeit használták. Az emberek ezeket a medálokat talizmánként hordták magukkal, amikor tengeren utaztak. Úgy vélték, hogy ezek az ékszerek megvédhetnek a hosszú tengeri út során bekövezhető szerencsétlenségektől.
Az eljegyzési gyűrűk régebben két részből álltak.
A gimmelgyűrűk először a középkorban jelentek meg, de csak a 17. században váltak népszerűvé. Ez az ékszer két részre volt osztható. Az eljegyzés bejelentése után a vőlegény és a menyasszony saját gyűrűt viselt.
Az esküvői szertartás során a két gyűrűt egyesítették, és a menyasszony az így kapott ékszert húzta fel. Ez az ékszer általában egy üzenetet rejtett magában, amely az örök szerelemről és az egységről szólt.
A 16. század volt az ékszerek aranykora.
A reneszánsz idején az ékszerek egyre bonyolultabbá és összetettebbé váltak. Az ékszerészek valóságos szobrokat alkottak, az elemeket zománccal borították, és a figurákat gyöngyökkel és drágakövekkel borították. Minden egyes elemet nagy pontossággal készítettek el.
Más ékszerek mellett különösen népszerűvé váltak a medálok. Néhányukat nemcsak a szépség kedvéért használták. Fogpiszkálókat, fülpiszkálókat és más hasznos apróságokat csatoltak hozzájuk.
A drágaköveknek megvolt a maguk titkos nyelve.
A viktoriánus korszakban léteztek olyan ékszerek, amelyekben a kézművesek különböző drágakövek segítségével üzeneteket titkosítottak. Ahhoz, hogy ezeket el lehessen olvasni, tudni kellett, hogy milyen köveket használtak az ékszerben. A szavakat a kövek nevének kezdőbetűinek összeillesztésével alkották meg.
Az ékszer színei is számíthattak. A szüfrazsettek például fehér, lila és zöld színeket választottak. Az ilyen színkombinációjú ékszereket csak olyan nők viselhették, akik ehhez a szervezethez tartoztak.
Néhány embernek sikerült összegyűjtenie egy gyászgyűrűkből álló gyűjteményt.
Az elhunyt személy emlékére készült gyűrűk már az ókori rómaiak idejében is ismertek voltak. Általában ezt az ékszert az elhunyt személy barátainak és rokonainak adták. Néha azonban híres történelmi személyiségek tiszteletére is elkészítették őket.
Ezeket az ékszereket általában mindenkinek kiosztották, akit meghívtak a temetésre. Ha valaki magas társadalmi pozíciót töltött be, sok ilyen gyűrűt gyűjthetett össze. A gyászgyűrűket néha gyöngyökkel és hajszálakkal díszítették a gyász jeleként.
Egy medál alapján megállapítható volt, hogy az illető a papsághoz tartozott-e.
A 16. században gyakran gyöngyöket használták az ékszerekben. Segítségükkel a kézművesek ügyesen alkották meg az éteri tárgyak és lények képeit. Egyesek láncon viselték ezt az ékszert, mások a ruhájukra tűzték.
Az állatoknak néha szimbolikus jelentésük volt. Így egy hattyú formájú medál jelezhette, hogy valaki a Szűz Mária Társasághoz tartozik.
A “kirakós” gyűrűt arra használták, hogy biztosítsák a feleség hűségét, amikor a férj távol volt.
Nem tudni, ki találta fel ezt az ékszert. Az egyik verzió szerint ezek a gyűrűk az ókori Egyiptomban jelentek meg, más kutatók szerint az eredetük országa Kína.
A legérdekesebb legenda szerint a rejtvénygyűrűt egy féltékeny férj találta fel, aki úgy adta a gyűrűt a feleségének, hogy nem mondta el neki, hogyan kell megfejteni. A nő úgy döntött, hogy hűtlen lesz, és levette a gyűrűt. Szétesett, és a nő nem tudta újra összerakni. Így jött rá a férj, hogy a felesége megcsalja őt.
A viktoriánus korban minden virágnak jelentése volt .
A 19. században ismét népszerűvé váltak a virágmotívumok az ékszerekben. A brossokban, nyakláncokban, gyűrűkben és fülbevalókban használt különböző virágoknak azonban rejtett jelentésük is volt.
Volt egy különleges nyelv, ahol minden növénynek megvolt a maga jelentése, és ezt a nyelvet szinte mindenki ismerte. Rengeteg könyvet adtak ki, amelyek elmagyarázták, hogyan kell értelmezni ezt vagy azt a virágkombinációt. Ezért nehéz volt titkos üzenetet belekódolni egy ékszerbe.
